Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Bodrog Miklós: Egyházi önismeret és konkrét szolgálat
Nem őróla van szó. Az ő extrém esete — éppen ritka kinyitottsága révén — olyan vonásokat tár szemünk elé, melyekben személyes és közösségi vallásosságunk (talán kevésbé „kifejlett") tartalmaira és tendenciáira ismerhetünk. Mások magatartási kórképén hamarabb okulunk, megfelelő morális bátorság birtokában. Nincs szó leegyszerűsítésről, sem alázatoskodásról. A fenti eset, mint paradigma, egyszerűen kiindulási pont. Az önismeret lépcsőfokai Nem sajátmagunknál kezdjük. Túl fájdalmas lenne csak úgy egyszerűen kiábrándulnunk magunkból. Ki sem bírnánk. Az egyéni és közösségi önismeret küszöbe fölé szinte ki lehetne írni Erich Neumann nagyszerű kis könyvének (Tiefenpsychologie und neue Ethik, Kindler, München, 1964, 40. o.) sorait: „A primitív ember számára a gonoszság egyáltalán fel sem ismerhető .saját gonoszság' gyanánt... Ezért a csoport-ember a gonoszságot idegenként éli át, s árnyoldala kivetítésének áldozatai ezért kezdettől fogva s mindenütt az idegenek”. Mégpedig (kollektív szinten): a bármilyen jellegű kisebbségek, aztán az erkölcsi normán aluliak („vámszedők és bűnösök"), végül azok, akik magasan az átlag fölött állnak (a páratlan csúcs Jézus, aki a bűnösök közé számiáltatott). Személyében melyikünk hogyan éli át saját ismeretlen gonoszságának, „árnyékának” kivetítését? — jobb esetben erre idővel apránként ráébredünk. Vallásos embereknél az önkéntelen árnyék-projekcióhoz ideális vetítővászonul a nem vallásosak kínálkoznak, aztán a más felekezetűek, végül saját felekezeten belül a más színezetűek csoportja; hasonszőrűek közt azok, akik által az egyén fenyegetettnek érzi magát — holott mélyebbre hatolva saját ellentétes, nemegyszer kaotikus tendenciáiban érhetné tetten a forrást, ami viszont olyan egzisztenciális fájdalommal jár, hogy igen könnyen visszarettenünk tőle. Felekezeti vonalon összegeződhetnek a visszahúzó tendenciák, s az minősülhet bűnösnek, aki már-már hajlandó lenne — szálkakeresők közepette — tükörbe nézni: nincs-e a saját szemében gerenda? Az ilyesmi azonban egyáltalán nem tetszik sem a felekezet átlagemberének, aki saját értéktudatának lényeges részét felekezetének egyértelmű felsőbbrendűségéből meríti, sem pedig — meglehet — csúcs-exponenseknek, akik jelentőségük leértékelését, csoportjuk aláásását, stb. láthatják minden mély s átfogó önkritikái hajlandóságban. Ilyenkor könnyen bekövetkezhet a defenzív görcs, majdnem úgy, mint ahogy az egyik polinéziai törzs férfiai az esti szertartáskor összekapaszkodva dörmögik: „Mi vagyunk mi! Mi vagyunk mi!” Vagyis ilyen pompás, exkluzív társaságot keresve sem lehet találni. Nem mesterséges önleértékelésre van persze szükség, hiszen az efféle alázatosdinak az lenne az ára, hogy ellenhatásként vagy „infláció”, öntudat-felfúvódás következnék be, vagy pedig depresszív önmarcangolás. Egyik sem lenne jó senkinek sem. Más a megújulás útja. A magunk háza előtt söpörni A rabbik azt mondták: ha valakinél helyre akarnak igazítani akár egy szilánknyi hibát, akkor azonnal megkapják azt a visszautasítást, hogy az ő szemükben meg gerenda van. Jézus ezzel szemben Lk 6,41—42-ben azt mondja, hogy ez az ellenvetés találó! (Prőhle: Lukács ev., Bp. 1966. 123. o.) Nyilván a kereszténységnek is szól ez annyira, mint hajdan a zsidóknak. A szálka-gerenda képében bennfoglaltan még az a lehetőség is megvan, hogy a szálka a gerendából pattant át a másik ember szemébe, amit lélektanilag értenék, éspedig úgy, hogy minél kevésbé kész valaki saját rejtett rossz lehetőségeit-hajlamait komolyan észrevenni, annál inkább „akarja" majd — tudat alatt! — ugyanazokat a hibákat-bűnöket másokban felfedezni, a történés öntudatlansági fokával arányos hevességgel. Ez különben a „ne ítélj, hogy ne ítéltessél” elv hátterébe is beletartozik. A gerenda: „a te szemedben"! Akárhány külső modellen ismerjük is fel a vélt, vagy valóságos Rosszat, ha el nem érünk legszemélyesebb önmagunkhoz, mint primér problémaforráshoz, akkor kéményseprőként akarunk fehérneműt tisztítani, és csak egyre nő a méltatlankodásunk, hogy itt is folt, ott is folt, pedig milyen buzgón tisztogatunk itt is, ott is. Az ilyen helyzeten a fanatizmus ront a legtöbbet, hiszen éppen azt mutatja meg: milyen kétségbeesett vehemencia szükséges az öntudatlan kételyek elnyomásához (Neumann, i. m. 11. és 29. o.). Ilyenkor tulajdonképpen a belső kormot akarjuk kint kisöpörni, és persze csak kivisszük és szétkenjük. „Vak farizeus, tisztítsd meg előbb a pohár és tál belsejét...”! (Mt 23,26). Péter apostol két nagy összeomlást is át kellett, hogy éljen: előbb halászként — „Távozz tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok" — majd emberhalászi új besorolásában, amikor „kimenvén, keservesen sírt”. Mi jogon gondoljuk mi, hívek, papok, akárkik, hogy ezt az üdvösséges kétségbeesést megúszhatjuk?! Hiszen ennél az evangelica desperatio-ná\ kezdődik a szolgálatképesség, a tanítvány! 233
