Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)

1972 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Hegyi Béla: A nemhívők mai Krisztus-képe

és elnyomottakkal, a bűnösökkel és tévelygőkkel tudja megosztani. Két feltétlenül „halálos bűnt” ismer: a „szellem elleni bűnt", amit a karizmát és annak hordozóit megvető írástudó követ el, valamint azt, amikor valaki a testvérét lenézi és nem tartja magával egyenrangúnak — vagyis az értelmiséginek a lelki szegénnyel szemben tanúsított gőgjét. Szemében a kiváltsághoz, a gazdagsághoz való ragaszkodás egyik legsúlyosabb akadálya az Isten országába történő bejutásnak, mert a vagyon, az elfajult hatalom eltéríti az embert hitétől, pedig ez a hit mindennek a kulcsa. A Mammon szolgálata napról napra szüli a testvérietlenséget, szembeállítja az embereket egymással és ellenségekké teszi őket. Krisztus igéje tulajdonképpen a segítségnyújtás, az érzület etikája, amely egyetemlegesen és elévülhetetlenül mindenkire vonatkozik. Feltétel nélkül megbocsátani, feltétel nélkül adni és feltétel nélkül szeretni az ellenséget is — íme, ezek az ő alapvető paradoxonai. „Jézus, jóllehet a törvényt formálisan nem érvényteleníti — hangsúlyozza Max Weber —, végeredményben mindent az érzülettől tesz függővé, az Isten és a próféta egész tanítását egyszerűen azonosítja az Isten és a felebarát iránti szeretet parancsával, és ehhez még hozzáfűzi azt a nagy horderejű tételt, hogy az igaz érzületet gyümölcsein — tehát a tetteken — kell felismerni”.

Lukács György jelentőségében és gondolati kisugárzásában Jézust Szókratészhez hasonlítja, benne az individuum vallásos szükségleteinek a kifejezőjét, az emberi egyed etikájának korszerű megfogalmazóját látja, „akinek mondanivalói hatályosak és érvényesek, minden transzcendencia nélkül is” (Vigilia, 1971-12. sz.). Heller Ágnes úgy véli, hogy általa „az emberiség .megváltása' mint az ember műve” nyer létjogosultságot. Ö az isteni és emberi egységét „mint az ember nembeliségét hordozó istenről szóló mítosz" hőse valósította meg, létresegítve egy, minden elkövetkező, valós értékrendszerrel bíró közösség prototípusát. (A mindennapi élet, Akadémia, 1970.)

Leszek Kolakowski nézete szerint (Wiez, 1968-3. sz.) Krisztus sohasem azonosította magát Istennel, sőt inkább visszautasította a személyiségének isteni természetét bizonyító állításokat, és később is csak Pál apostol kezdeményezte „Istenné nyilvánításának processzusát”. Isten fölkentjének vallotta magát, aki azért jött a világra, hogy megjövendölje közeli végét (mert a tanítványok olyan közelinek hitték, hogy arra számítottak, többen közülük még életükben megérhetik azt) és ennek fényében kinyilatkoztassa a minden földi dolgok hiábavalóságát és értéktelen voltát. Legfontosabb tanítása az, hogy a tételes előírások feleslegessé váltak, mivel a szeretet az egyedüli parancs, és csakis ez a parancs üdvözít.

Jézus jelen van mai kultúránkban — szögezi le Ernst Fischer -, és nemcsak azok számára van jelen, akik istenségében vagy legalábbis természetfölötti küldetésében hisznek, és nem is csupán a különböző vallási közösségek hittételeiben, hanem bizonyos tanításainak aktualitása révén, amelyek a maguk korában valami lényegesen újat jelentettek és ugyanakkor ma is elevenen élnek, mégpedig nem holmi elvont szabályok alakjában (és ezt nem lehet eléggé hangsúlyoznunk), hanem szerves kapcsolatban Krisztus nevével és életével, úgy, ahogyan azokat a történelmi hagyomány megőrizte számunkra, függetlenül attól, mennyi ebben a hagyományban az adatszerű pontosság (Kunst und Koexistenz, Hamburg, 1966).

Kolakowski ezeket a tanításokat és beteljesülést ígérő rendelkezéseket a következőkben határozza meg: 1. A törvény korrigálása a szeretet javára; 2. Az emberek között uralkodó erőszak megszűnésének perspektívája; 3. A lelki táplálékról szóló gondoskodás, amely éppolyan fontos, mint testünk számára a kenyér. A szellemi javak autonóm értékének elve; 4. A kiválasztott nép kiváltságos helyzetének eltörlése azál- .tal, hogy az alapvető emberi javak mindnyájunk közös tulajdonába kerültek, és az egész emberiség egyetlen népet alkot; 5. Az evilági lét organikus tökéletlenségén bizonyos határokon túl már nem változtathatunk. (Ez utóbbi pont kifejtésekor Kolakowski főként Pascal és Kierkegaard okfejtéseire hivatkozik.)

Ezek azok a korántsem önkényesen kiragadott példák -, mutat rá Kolakowskival egyetértésben U. Gardavsky -, amelyek a krisztusi tanok eszmei értékeire utalnak és amelyek — anélkül, hogy különösképpen kötve volnának a keresztény dogmához — maradandóan behatoltak Európa és a világ gondolatrendszer Abe. (Irodalmi Szemle, Pozsony, 1968.) Az a mód azonban — folytatja Kolakowski idézett tanulmányában —, ahogyan mi, ateisták ezeket az értékeket, azaz nem pusztán keresztényi, hanem álta229