Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Hegyi Béla: A nemhívők mai Krisztus-képe
Ugyanakkor azonban a mitologikus és a történeti Jézus-kép vizsgálata, a kialakult vélemények összevetése során Hahn csaknem egyenlőségjelet tesz a kettő közé, egyformán — jóllehet más-más szempontból — lényegesnek ítélve azokat. „Végső soron — állapítja meg — helyes tehát a .mitologikus’ iskola követőinek” konklúziója a kereszténységet jóval megelőző Messiás-fogalmak születéséről és továbbéléséről, „azzal az eltéréssel, hogy nem valamely történeti személyről, hanem csupán mitikus sémákról lehet ebben az értelemben beszélni ... Az evangéliumok Jézusa, aki Dávidtól származott, a Szentiélektől született, csodákat művelt, halottakat támasztott fel és kereszthalála után harmadnapra feltámadt - mitikus alak, nem pedig történelmi személy. A róla kialakult képzetek azonban fenntartották valamilyen egykori történeti valóság néhány törmelékét, magukba ömlesztették különböző, hasonló törekvésektől vezetett és talán azonos vezérek emlékét is, de döntően a már eleve kialakult mitikus fogalomkörök kategóriáit vették át. Ezekbe a már kialakult keretekbe kényszerítették bele az első hívek, apostolok és propagátorok a valóságot — oly sikerrel, hogy annak ma már egyes vonásait is csak homályosan és bizonytalanul tudjuk felismerni" (Világosság, 1964. 4. sz.). Thomas Mann ezt úgy fogalmazta meg, hogy Jézus fölemelkedése belülről fakadt, küldetés-tudata a lélek legmélyének terméke, a lélek nagy látomása volt, míg megaláztatása és kínszenvedése testi és valóságos. Jézus — az egyetemes emberi előkép Altét irányzat mellett azonban a Jézus-szemléletnek ma már egy harmadik változatáról is beszélhetünk. Ez nem azt kutatja, Jézus élt-e vagy sem, hanem történelmi jelentőségét, általános, örök emberi érvényét teszi vizsgálat tárgyává. Személyes valósága elhanyagolható, legfeljebb harmadrangú kérdés a számára, mert Krisztus cselekedeteinek és tanításainak az egész emberi nemre gyakorolt hatását tartja alapvetően értékelhetőnek. Ennek az ún. egyetemes-teológikus nézetnek a képviselői abból indulnak ki, hogy a kereszténység „nem egyszerűen vallásos szükségletet elégített ki, hanem egyszerre és ugyanakkor nagy történelmi osztálytörekvések ideológiai kifejezési formája is volt” (Heller Agnes), következésképp Jézus fellépését társa- dalmilag-történelmileg determinálta a kor és a közösség, amely szószólójának és vezérének választotta. Működése során tanúbizonyságot tett arról, hogy az ember ember volta független születésétől, hovatartozásától, foglalkozásától. Benne az ember tudatára jutott közvetlen „nembeli lényegének", ezért konfliktusa is az egészséges emberi törekvések lázadása a konformizmus ellen, tudatosan véghezvitt erkölcsi lázadás. Vele kezdődik meg az embernek mint nembeli - azaz minden egyes ember lényegét, tevékenységének, életének értelmét, morális kultúráját kifejező - lénynek egyetemes irányú kialakulástörténete, az „előtörténet", amely összegezi és magában foglalja az individuumok vágyait és törekvéseit, valamint társadalmi-közösségi szerepük reális és tudatos egységét. Ő az a megfogható, sokoldalú emberi egyéniség, aki a lehetséges magatartáskomplexumokat olyan szinten jeleníti meg, hogy már reprezentánsa a nem sorsfordulójának, történetileg elért fejlődésfokának. „Jézus elsősorban mágus volt — mondja Max Weber —, a mágikus karizma sajátos önérzetének el nem kendőzhető támaszát jelentette. Egyetlen jottányit sem akart változtatni a .törvényen', de úgy kezelte és úgy értelmezte azt, ahogyan a nemelőkelők, a tanulatlanok, a falusi és kisvárosi jámborok általában értelmezték és foglalkozásuk szükségleteihez igazították, ellentétben az elgörögösödött előkelők, gazdagok, írástudók és farizeusok kazuisztikus virtuozitásával: általában - így főleg a rituális előírások, például a szombat megszüntetése tekintetében — enyhébben, bizonyos vonatkozásokban azonban — így a házasfelek válásával kapcsolatos alapelveket illetően - szigorúbban. Mindenesetre Jézus ezáltal olykor kiélezetten szegezi szembe saját parancsait a régi tradícióval” (Wirtschaft und Gesellschaft. Die Kulturreligionen und die „Welt”, Köln—Berlin, 1964). Weber szerint Jézus lelki szilárdságát, azt a meggyőződését, hogy egy az Atyával, s hogy hozzá csak rajta keresztül vezet az út, abból meríti, hogy ő, aki nem írástudó, birtokában van a démonok feletti uralom és hatalom tömegbefolyásolási képessége karizmájának, s ezt a hitét, amelytől csodatevő erejét is kapta, kizárólag a szegényekkel 228
