Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)

1972 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Hegyi Béla: A nemhívők mai Krisztus-képe

titokzatos halálról és feltámadásról szólók, vagy mint az olyan kultikus hagyományt hir­detőé, melyben a nép az istene kenyérré változott testét eszi, borrá változott vérét issza, hogy általa az örök élet részese legyen. Robert Graves és Bertrand Russel megegyeznek abban, hogy „az őskeresztény egyház ellent­mondásos, következésképp megbízhatatlan dokumentumai miatt" ma már sok hivő előtt is nyilvánvaló, hogy „Jézus minden életszentsége ellenére is ember volt, nem pedig Isten, és ha a nép elismerte Messiásnak, vagy felkent királynak, akkor okvetlenül valamilyen tör­vényes jogalapja volt erre a címre” (Bertrand Russel: The Autobiography, London, 1967; Robert Graves: King Jesus, London, 1966). A filozofikus történelemértelmezés igénye és a Jézus-hipotézisekkel való leszámolás vágya diktáltatja velük, hogy Jézusban saját korá­nak rendkívüli sorsú és egyéniségű gyermekét, egy fantasztikus elhivatottság megszállott­ját lássák, aki ugyanakkor mélyen etikus gondolatok prófétája is. Graves mindehhez még hozzáfűzi: „Tisztelem Jézust, mert nem ismert megalkuvást, állhatatosabb és hűségesebb volt Istenéhez, mint amennyire azt a legtöbb keresztény cselekszi és elismeri”. Graves szerint Jézus csodás elemekkel átszőtt — a természet és a biológia törvényeinek ellentmondó — születési mítosza (amit természetesen elutasít) csak azért alakulhatott ki, mert származásának és születésének valóban voltak homályos mozzanatai. Csodálatos gyó­gyításainak híre csak azért terjedhetett el, mert egyéniségének szuggesztivitása révén egyes pszichikai eredetű megbetegedéseket valóban hihetetlen gyorsasággal és eredménnyel or­vosolt. Legközelebbi tanítványai azért vélték Messiásnak, mert ő maga is annak tartotta magát, és egész viselkedésével, életmódjával — mártíromságának vállalásával is — ezt sej­tette velük. Még a feltámadásáról szóló elbeszélés sem merő mítosz, hanem olyan rejté­lyes epizódokon alapul, amiket a környezetéhez tartozó asszonyok túlfűtött képzelete értel­mezett ekképpen. (Hasonló módon magyarázza Jézus tetteit Ponori Thewrewk Aurél is Bibliai csodák című könyvében.) Lényegében ehhez a felfogáshoz csatlakozik, ha más formában és más hangsúlyokkal is, de ezt a gondolatkört színezi és ismétli el a ponyva szintjén Hugh J. Schonlield munkája (The Passover Plot, London, 1971), amit csupán azért említünk meg, mert tipikus példája a nyugati könyvpiacot elözönlő vulgármaterialista bestsellereknek. A szerző Jézust félel­metes összeesküvőnek, intrikusnak, rendkívüli képességű színésznek tünteti föl, aki minden áron hírnévre pályázik, s mintegy önmaga dicsőítésére megalkotja az emberiség egyete­mes mítoszát. Feltámadását a tetszhalálból öntudatra ébredt ember megjelenésének, egy­szerű továbbélésének tényével magyarázza. A mitológikus irányzat tehát képzelet-szülte személyiségnek, legendának tekinti Krisztust, mivel, úgymond, ,,a hitetlenség nem férhet össze a történeti Jézus-képpel”. A felsorakoztatott érvek és feltevések azonban nagyon kevés tudományos és filozófiai megalapozottsággal bírnak, s a józanul gondolkodó, kritikus elmék számára minden­képpen homályos igazolások és hovatovább a kényszerű tagadás látszatát keltik. Ezért ma már egyre kevesebben vallják azt a korábbi marxista és polgári racionalista történészek által is képviselt nézetet, hogy a Jézus-kép kialakulásának útja az Isten emberré válása, azaz a mítosz földi köntösbe öltöztetése lenne, nem pedig egy törté­nelmileg létezett személy utólagos glorifikálása. ,>A kereszténység eredetének tisztá­zása ugyanis — jegyzi meg Bellér Béla — egy marxista történész számára is sokkal könnyebb Jézussal, mint Jézus nélkül". Ambrogio Do nini (Korok, vallások, istenek, Gondolat, 1961) és Hahn István mégis arra tesz kísérletet, hogy a két szemben álló irányzatot összebékítse, vagy legalábbis közelítse egymáshoz. A Jézusra vonatkozó hagyományanyagnak — figyelmeztet Hahn István — vannak „olyan töredékes adatai, amelyek — éppen mert ellene mondanak a Jézus emberfeletti voltát valló és bizonyítani akaró mitikus képzeteknek - az egykori történeti valóságnak egy-egy morzsáját nyújtják nekünk”. Többek között Jézus utolsó óráinak leírására hivatkozik, arra a jelenetre, amikor a kereszthalál kínjai közepette a huszonkettedik zsoltár szavait idézi: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34). „Ezek a végső, megrendítő szavak a teljes kétségbeesés, a tragikus bukás szavai abban a pillanatban, amikor, akár a .szenvedő Messiás’, akár a .meghaló és feltámadó isten’ mitikus képzete szerint a megváltás előre tudott és vállalt nagy misztériumát hajtotta volna végre. .Teológiailag’ képtelen — .emberileg’ érthető és hiteles szavai annak, aki a halálos szenvedés szorítása alatt tettét már céltalannak érezte” (Hahn István: Istenek és népek, Minerva, 1968). 227

Next

/
Thumbnails
Contents