Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Némedi Sándor: Keresztények és marxisták a dialógus útján
„az emberi lényeg a társadalmi viszonyok összessége” (7), akkor az ember máris a mélyebb, társadalmi gyökerek után kutat. — A megoldáshoz közel visz az a - mindenki számára elfogadható — marxista vélemény, mely szerint az ideológiai, világnézeti téren tapasztalható visszahúzódás és passzivitás, - de ezek ellentéte: a fontoskodás, fölényeskedés is jórészt azzal magyarázható, hogy az ember ,,itt kiteheti magát valamiféle erkölcsi-politikai megbélyegzésnek" (8). Ezek után pedig már nem nehéz felfedezni a dialógus kiterjesztésének legnagyobb akadályát, az ötvenes évek politikai torzulásának maradványait: a polgári ateizmus módszereit, a valláspolitika helyenként megnyilvánuló adminisztratív túlzásait, és nem utolsó sorban azt, hogy „még mindig akadnak olyanok, akik türelmetlenek vallási helyzetünkkel, a materialista világnézet előrehaladásával, a politikai eszközöket, a nevelő munkát szívesen felcserélnék a parancsolgató, adminisztratív eszközökkel” (9). Az ötvenes évek vallási harcaiban „nevelkedett” és abban megmerevedett keresztények és marxisták egy csoportja nem képes figyelembevenni sem a szocialista társadalmi viszonyokban, sem az egyházban — és következésképp hívők és nem-hivők gondolkodásában — végbement változásokat. Gyakran (bár egyre ritkábban!) az az ember érzése, hogy sokan - mivel „személy szerint nincs dolguk burzsoá ideológussal" — a reakció leküzdését összetévesztik a vallásos világnézet elleni eszmei harccal, a szocialista társadalom valláspolitikáját pedig a kapitalizmus elleni harc gyakorlóterének tekintik, amiből aztán sok — marxista szempontból is felesleges és értelmetlen - diszkrimináció származik. Sajnos, még a nyilvánosság előtt is helyet kap olyan — a dialógust befagyasztó, de vulgarizmusával a marxizmust is lejárató — vélemény, amely szerint „a .szocialista módon élni’ fogalma kizárja a vallásosságot” és „nem lehet egyszerre valaki jó katolikus és szocialista ember" . . . — Jellemző példája ez a szektás gondolkodásmódnak, de jó példát szolgáltat ugyanakkor arra is, — és ez a dialógus pozitívuma —, hogy az ilyen szélsőséges nézetek ellen már egyszerre, sőt együtt lép fel a marxista és a katolikus sajtó (10). Mindezek a jelenségek törvényszerű és logikus következményei a két világháború közötti, túlzott klerikalizmussal támogatott társadalompolitikának és az ezt követő, a személyi kultusz által előidézett törvénytelenségeknek. Ennél a megállapításnál, a puszta elemzésnél azonban nem szabad megállni! Az élet szintézist követel. — Az elmúlt idők tanúlságai mind a marxistáknak, mind a keresztényeknek csak eszközül szolgálnak társadalmi tevékenységük kibontakoztatásához: a világ megváltoztatásához, átalakításához (11). Ezen a ponton újra csak eljutottunk a párbeszédhez: a dialógus a mindkét oldalon leszűrt tapasztalatok összehangolásának, majd ezáltal a közös tevékenység kialakításának eszköze. Mivel pedig a világ előrevitele a társadalom minden tagjának kötelessége, ezért a dialógust minden, arra alkalmas, a haladásért őszintén küzdő, jószándékú embernek a fejlődést szolgáló, tudatosan alkalmazandó eszközévé kell tenni, azt társadalmi méretekben kell kiszélesíteni, hogy így a kívánatos egység ne izoláltan — értelmiségi körökben szellemi-ideológiai szinten — és ne csupán idényjelleggel — nemzeti vagy nemzetközi katasztrófák idején (árvíz, Vietnám stb.) — „szabályozva” nyilvánuljon meg. Ezt a célt szolgálja — véleményünk szerint — a Vigília és a Világosság hasábjain megindult párbeszéd ugyanúgy, mint például a Hazafias Népfrontban vagy a szocialista brigádokban már meglévő együttműködés. A lehetőségek azonban ezzel még koránt sincsenek teljesen kihasználva, és éppen az említett káros tényezők kiküszöbölése érdekében bővítésre szorulnak. Különösen nagy a lemaradás egymás megismerésében, ahol a téves információk és előítéletek még csak fokozzák a nehézségeket. Ennek egyik legfőbb oka az, hogy nem alakult még ki olyan terminológia, olyan nyelvezet, amely a partner számára is érthető volna; a marxisták társadalom-felfogása például az átlagember számára legalább annyira „misztikus” (és a közfelfogásban éppen ezért vulgarizált), mint ahogyan a marxista irodalomban - a klasszikusoktól kezdve mind a mai napig — a kereszténység szeretet-fo- galma is megdöbbentően téves, csupán érzelmi szintre redukált interpretációban jelenik meg (12). (A közös nyelv megtalálására vonatkozó keresztény próbálkozások 216
