Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gyürki László: Mit kell vallanunk az Ószövetségről?
A szenvedés és nyomorúság súlyos problémáját sem lehetne igazán megérteni, vagy legalább is megközelíteni, ha mellőznénk pl. Jób, Tóbiás, Jónás vagy a Zsoltárok könyvét. Ezekből is jobban megérthetjük, hogy az Isten hatalma és gondviselése kiegészítik egymást, sőt azonosak. Minden képzeletet felülmúl, amit ő azoknak tartogat, akik „sohasem szegik meg az iránta való hűséget” (Tób 2,18). Szent Pál ezt a gondolatot úgy fejezi ki, hogy az istenszeretőknek minden a javukra válik. Többször maga az Újszövetség állítja elénk példának az Ószövetség nagy alakjait. Az Ószövetség továbbá ma is lényeges része az istentiszteletnél használt olvasmányoknak. Krisztus és apostolai zsoltárokat imádkoztak, s ezt teszi az Egyház is. Ugyanúgy áll Isten elé, mint az Ószövetség közössége: szegény, segítségre szoruló, Istentől való függését mélyen átérző, szenvedő, üldözött, bűnös, Isten kegyelmére rászoruló, megváltott közösségként. Isten nevelőművészete az Ószövetségben Az ószövetségi írások jelentős értéke a zsinati konstitúció szerint, hogy elénk tárják Isten nevelőművészetét. Az ószövetségi Szentírás maga is gyakran hangsúlyozza ezt. Különösen a Deuteronomium emeli ki a történetek pedagógiai értelmét, de találkozunk a tanítással zsoltárokban, a Bölcsesség könyvében és számos más helyen is. Istennek ezt a nevelőművészetét észrevették a szentatyák is, és remek módon tudták alkalmazni. Nyssai Szent Gergely Mózes életéből a lelki élet útjait rajzolta meg. Az Ószövetség eseményei ugyanis bizonyos változtatásokkal minden ember életében előfordulnak. Isten nem változik. Útjai ugyanazok a különböző helyzetekben, s mindig szabadon adja kegyelmét. Mindig volt, és marad valami állandó az embernek Istennel való találkozásában. Minden ember életére is áll, hogy Isten nagy gonddal készíti elő a Krisztusban való üdvösség elfogadására. Minden emberben él valami a zsidó nép zúgolódásából, hitetlenségéből és bálványimádásából is. Az Ószövetség írásai, mint az Isten nevelőművészetének emlékei, mindig értéket fognak jelenteni a hívők számára, mivel azt az utat mutatják meg, amelyen ők is haladhatnak a Krisztussal való találkozás felé. A zsinati konstitúció szerint az Ószövetség írásainak a jelentősége és értelme főleg az, hogy az Újszövetséget előkészítették, prófétailag hirdették, és különböző előképekben jelezték (15. pont). Az Újszövetségben is találunk erre kifejezett utalásokat. „Be kell teljesednie mindannak, amit Mózes törvényében a prófétáknál és a zsoltárokban megjövendeltek rólam” (Lk 24,44). „Vizsgáljátok az írásokat... éppen azok tanúskodnak rólam” (Jn 5,39). Szent Péter levelében pedig ezt olvassuk: „ezt az üdvösséget kutatták és vizsgálták a próféták” (1 Pt 1,10). Szent Pál szerint pedig „mindez előképben történt velük, s a mi okulásunkra írták meg, akik a végső időkben élünk” (1 Kor 10,11). Az Ószövetség mindvégig titokzatosan jelképezte és jelezte az utat Krisztushoz és az Egyházhoz <8>. Az Újszövetségben az teljesedik ki, ami el volt rejtve az Ószövetségben, ami abban csak utalás, előkép vagy jövendölés. Az Ószövetség helyes értelmezését és jelentőségét a zsinati irat a következőkben foglalja össze: „Isten, a két szövetség könyveinek sugalmazója és szerzője, bölcsen úgy rendezte, hogy az Újszövetség benne rejtőzzék az Ószövetségben, az Ószövetség pedig az Újban táruljon fel . .. az Ószövetség könyvei egész terjedelmükben föl vannak véve az evangélium hirdetésébe. Teljes értelmüket az Újszövetségben kapják és mutatják meg, az Újszövetséget viszont megvilágítják és magyarázzák" (16. pont). 18
