Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - Döpfner bíboros az egyház mai problémáiról és feladatairól
2. Nagyon sokat beszélünk a tekintély válságáról. Véleménye szerint mennyiben lehet ez a válság pozitív a jövőt tekintve? A tekintély válsága is olyan jelenség korunkban, amely nem korlátozódik csak a katolikus egyházra. A politikai életben éppúgy találkozunk vele, mint az egyházban, de az iskolákban és a társadalmi élet más fontos területein is. Ott is, ahol teljesen demokratikus módon jött létre, kérdésessé vált a tekintély. Beszélnek a hivatali tekintély és tényleges, tárgyi tekintély ellentétéről, az emberi szabadság jogtalan korlátozásáról és sok területen a struktúrák megváltoztatásának szükségességéről. Mindezekben a vádakban és támadásokban legtöbbször jogos igény van, amellyel föltétlenül törődni kell, anélkül, hogy az emberi társadalom rendje megbomlana, vagy hogy egyik elnyomás után egy másik következnék. Az egyház számára különösen is sürgető a tekintély helyes megértésének kérdése, mert számára elengedhetetlenül fönnáll az evangélium és az egyházi hivatal tekintélye. Ennek ellenére meg kell hallania a kor felhívását, komolyan kell vennie és állandóan meg kell vizsgálnia, vajon a tekintélyről alkotott elképzelése megfelel-e annak, amit erről az evangélium mond. Ebből a szempontból állandóan ott a tövis az egyház testében az evangéliumnak ezekben a szavaiban: ,,Tudjátok, hogy azok, akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok pedig önkényüket éreztetik velük. Közietek azonban ne így legyen, hanem, aki nagyobb akar lenni, legyen szolgátok, és aki első akar lenni, legyen mindenkinek a cselédje” (Mk 10,42-44). Kétségtelenül voltak már a történelem folyamán az egyházban a hivatalnak és tekintélynek olyan vonásai, amelyeket a világi uralkodás területéről vett át, és amelyek nem feleltek meg ennek az evangéliumi igénynek. A mindenütt elterjedt tekintélyi válság ma is arra indíthatja az egyházat, hogy vizsgálja meg: vajon a hivatal és tekintély konkrét gyakorlása eléggé a testvérek szolgálatának jegyében történik-e. Meg kell vizsgálnia továbbá azt is, hogy a felad hatatla n hierarchikus rend mellett kielégítően megvalósult-e az Isten népe valamennyi tagjának a nagyon is lehetséges közös felelőssége. A II. Vatikáni zsinat az egyházról szóló „Lumen Gentium” kezdetű konstitúcióban nagy figyelmet szentelt ennek a gondolatnak. Az ott lefektetett gondolatokat a gyakorlatba átültetni: ez a mi feladatunk a zsinat utáni időben. Nagy felelősségtudattal kell ezt tennünk, de minden szorongás nélkül. 3. Nyitott-e a kereszténység — nemcsak alapjában, hanem a gyakorlatban is - azok iránt a kérdések iránt, amelyek napjainkban az egész emberiség problémái? Mielőtt válaszolnék erre a kérdésre, előre kell bocsátanom egy megjegyzést: a kereszténység elsősorban nem szociális eszme, hanem sokkal átfogóbb értelemben Istennek Jézus Krisztusban megvalósult kinyilatkoztatása, amely feltárja az emberek előtt az Isten szeretetét és az üdvösség útját. Ez természetesen semmiképpen sincs ellentétben az egyház társadalmi feladatával. Jézus Krisztus evangéliuma nagyon is lényegesen magában foglalja ezt a feladatot. Nem szabad azonban egyszerűen azonosítani ezt az egyház egész feladatával. El kell azonban azt is ismernünk, hogy a keresztények között, még a nagyon buzgók között is sokan vannak, akik alig gondolnak arra, hogy feladatuk és felelősségük van a társadalomban. A Szentírás, érthető módon, korunk jellegzetes problémáival kapcsolatban közvetlenül nem foglal állást. Nem is fejt ki semmiféle társadalompolitikai programot sem. Jézus evangéliuma azonban tartalmaz az emberről és az embertársakhoz való kapcsolatról szóló lényeges kijelentéseket, amelyeket minden korban az adottságoknak megfelelően újra realizálni kell. Az Isten képmására alkotott ember méltóságának hangsúlyozása — és ez a méltóság minden embernek különbség nélkül, azonos módon kijár, — a szeretet főparancsa és a hegyi beszéd követelményei alkotják azokat az alapokat, amelyek szerint keresztény szempontból meg kell kö204
