Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - Folytatjuk a párbeszédet
dozatos és önzetlen gyakorlása, Istennek szavakkal és tettekkel történt megvallá- sa. Két kezük munkája igazolta, hogy az örök értékek felé forduló tekintetük nem teszi fölöslegessé földi feladataik végzését. - Mi, a mában élő keresztények, eddig is kerestük, ezután is keresni kívánjuk a párbeszédet más felfogást valló, esetleg kifejezetten ateista embertestvéreinkkel. Termékeny számunkra a dialógus, azonban csak akkor lehet és termékenyítőén kifelé is csak akkor hathat, ha mindenek előtt Istennel keressük a párbeszédet. Ha valóban hivő meggyőződésünk mélyéről fakad mindaz, amit — még evilági vonatkozásokban is — elmondunk és teszünk. Tudatában vagyunk annak is, hogy a dialógus vállalása számunkra munkát, nem pedig evilági értelemben vett hasznot jelent, — még egyházi, belső vonatkozásban sem. Sajnos, még mindig akadnak közöttünk bizonyos furcsa „hívők”, akik gyanakvással nézik, ha keressük a kapcsolatot, párbeszédet marxista, ateista embertestvéreinkkel. Természetesen az ilyen emberek száma örvendetesen csökken; de figyelmeztetés arra: nem fogunk addig eredményes dialógust vezetni kifelé, amíg sorainkon belül nem tisztázzuk az alapvető fontosságú kérdéseket. S e tisztázást - a hivatalos egyházi megnyilatkozások után és ellenére — még mindig nem végeztük el kielégítően. Meg kell állapítanunk, hogy a párbeszéd nálunk még kitartó türelmet kíván. Soksok szeretetre és kölcsönös önfegyelemre van szükség. Olykor azért, hogy belülről, máskor, hogy kívülről kapjunk több megértést. Felelősségünk, tudjuk jól, óriási. Szavainkkal, magatartásunkkal nem szabad eltakarni, hanem fel kell tárni Isten képét az élet minden területén. Azért is nagy e felelősség, mert ha nem nézünk bátran szembe napjaink kérdéseivel és „agresszív kérdőrevonásával" —, amint azt egy beszédében VI. Pál pápa mondotta — akkor ennek „katasztrofális következményei" lennének. E szembenézést, a párbeszédet vállalnunk kell saját sorainkon belül csakúgy, mint kifelé. De nem csupán a vállalás „rizikóját" kell szemünk előtt tartanunk, hanem - amint König bíboros írja - nagy reményekkel és bizalommal kell a dialógus felé tekintenünk. (Die Stunde der Welt, 112). Bizalmunk nem alaptalan, mivel egyrészt egyházunk egyetemes zsinata kifejezetten felszólít a párbeszéd vállalására, másrészt a krisztusi küldetés irányít mindannyiunkat a dialógus során is: a világ világosságának, sójának, kovászának kell lennünk. E feladatnak pedig csakis úgy tehetünk eleget, ha eleven kapcsolatban maradunk a világgal. Rendkívül kicsinyhitű, esetleg naiv ember lenne, aki úgy vélekednék, hogy mivel a zsinat óta eltelt idő túl kevés eredményt, előrehaladást hozott a párbeszédben, azért fel kell azzal hagyni. Az ilyen elfeledkezik arról, hogy azok bocsátkoztak dialógusba, akik hosszabb-rövidebb ideig külön utakon jártak, esetleg szembe álltak, sőt ellenségesen tekintettek egymásra. Arra sem gondol, hogy nem érhet célhoz, nem mutat fel eredményt, az, akit mindig és mindenben a szorongás, a félelem és rezignáció vezet; aki eleve úgy vélekedik, hogy az, amihez fog — jelen esetben a párbeszéd — fiaskóval végződik. De — kérdezhetnők joggal — hogyan is meri önmagát az ilyen bátortalan ember Krisztus követőjének vallani, aki épp arra adott példát, hogy az embertestvérekért mindent vállalni kell, ami azoknak igaz szolgálatát jelenti, — még akkor is, ha nehéz, ha veszélyeket rejt és áldozatokat követel. Krisztus példáját követve, aki szerette az embereket, egészen a kereszthaláláig, azzal tartozunk minden embernek, a világnak, hogy szeretettel és kitárult szívvel vállaljuk a közeledést, a szolgálatot, s ennek érdekében — miként elkezdtük - folytassuk a párbeszédet. Elvileg nem lehet malerializmus és idealizmus, teizmus és ateizmus között szintézist létrehozni, de hivő és nem hivő ember dolgozhc t hazája és az emberiség javán. 'jias József 202
