Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - Folytatjuk a párbeszédet
FOLYTATJUK A PÁRBESZÉDET Isten azért teremtette az embereket, hogy igazságosságban és szeretetben egyetértsenek; hogy segítsék és kiegészítsék egymást testvéri együttműködésben, az ellentétek türelmesen keresett megoldásában, a föld javainak elosztásában. XXIII. János pápa Aligha kell látnoki készség annak megállapításához, hogy politikai és világnézeti téren egyaránt — ha lassú lépésekben is - pluralizmus felé tart az emberiség. A türelmetlenség és az ideológiai monolitizmus helyett egyre inkább a párbeszéd elveit kezdik kidolgozni, gyakorlatát alkalmazni. Az elválasztó elveket feltétlenül tudomásul kell vennünk, de ugyanakkor keresnünk kell az együttes emberi feladatok vállalásában megnyilvánuló szolidaritást. A közös emberi jövőt csakis ezen az úton tudjuk majd megmenteni. Ezért, — mintegy belülről kifelé tekintve — ,,a tiszteletet és szeretetet kell kiterjesztenünk azokra is, akik társadalmi, politikai, vagy akár még vallási kérdésekben is másként vélekednek, vagy más magatartást tanúsítanak. Minél nagyobb emberséggel és szeretettel igyekszünk gondolatvilágunk mélyére hatolni, annál könnyebben kezdhetünk velük párbeszédet". (Az egyház a mai világban, 28). Ma már örömmel könyvelhetjük el, hogy a XXIII. János pápával meginduló, új stílusú egyházi gyakorlat nyomán a párbeszéd és együttműködés lehetőségét még az olyan országokban is kétoldalúan keresik és gyakorolják, amelyekben a politikai vezetés hivatalosan az ateista ideológiát vallja magáénak. S ez csakis azon felismerés nyomán vált lehetségessé, hogy lassan tudomásul vettük: a párbeszéd nem dogmák és alapelvek, hanem mindig emberek között folyik. A nyitottság a másik ember, a másik gondolkodó felé: ez alapvető feltétele és kiindulópontja minden párbeszédnek. Nekünk, hivő keresztényeknek a szóban és tettekkel vállalt dialógus során legfontosabb feladatunk, hogy igazoljuk: a valódi istenhitből fakadó meggyőződés és gyakorlat ellenkezik azzal az állítással, hogy a vallás csupán ópium az elnyomottak számára. Ellenkezik, mert lelkiismeretesebb munkára serkent, mert alkotó erőt kölcsönöz evilági értelemben is. Oly munkára sarkall, mely nem csupán a „munkafegyelem” miatt jelent komoly feladatokat, hanem azért is, mert annak lelkiismeretes végzéséről Isten előtt is számot kell adnunk. Ezért figyelmeztet a zsinat is: „Minden keresztény hivő érezze át sajátos és külön hivatását a politikai közösségben. Példájukkal mind mutassák meg, hogy él bennük a kötelességtudat, és hogy odaadón szolgálják a közjót. így tettekkel is igazolják, hogy mennyire összhangba lehet hozni a tekintélyt a szabadsággal, a személyes kezdeményezést az egész társadalmi test szükséges egybetartozásával, a kellő egységet a termékeny sokféleséggel. A földi ügyek rendezésénél ismerjék el a véleménykülönbség jogos voltát, és becsüljék meg azokat a polgártársaikat, akik egyénileg, vagy társultan becsülettel védik eltérő álláspontjukat. A politikai pártoknak pedig kötelességük azt szorgalmazni, amit megítélésük szerint a közjó követel, vagyis sohasem szabad a közjónak elébe helyezni a maguk külön érdekeit.” (Az egyház a mai világban, 75). A mi elméleti és gyakorlati dialógusunknak a lényeg felé kell mutatnia. Ez pedig: szeretnünk kell, tettekben megnyilvánuló szeretettel az embert, Isten teremtményét és szeretnünk kell az embertársban Istent. Nem téveszthetjük soha szem elől, hogy már keresztény őseink is a maguk „korszerű” módján dialogizáltak. S ez a mód hamisítatlanul keresztény volt: tisztességes, becsületes élet, a szeretet ál/- 201
