Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZORI JEGYZETEK - Schmatovich János: Dialógus az igehirdetésben
TEOLOGIAI-LELKIPASZTORI JEGYZETEK DIALÓGUS AZ IGEHIRDETÉSBEN A kinyilatkoztatásban Isten — mindenekelőtt Jézus Krisztus által — párbeszédet indított az emberrel: Isten szól — az ember válaszol, mégpedig vagy hivően, vagy közömbösen, vagy tagadóan. Az egyház! igehirdetés a kinyilatkoztatásnak ebbe a dialógikus alapstruktúrájába kapcsolódik bele, sőt bizonyos értelemben fokozza ezt a dialógust: a tanító egyház ugyanis minden igehirdetés előtt először meghallgatja, és magáévá teszi az Isten üzenetét, majd azzal a céllal hirdeti, hogy felkeltse az ige hallgatójában is a hivő válaszadást. (Rám 10,14 kk.). Erre gondolva felvetődik a kérdés: nem kellene-e megtalálnunk ennek a dialógikus alapstruktúrát feltüntető igehirdetésnek vetületét az egyházi igehirdetés konkrét formáiban is? Vajon a monológ formájában előadott prédikáció egymagában elegendő-e az őszinte válaszadáshoz? Az Újszövetség tanúsítja, hogy az ősegyház ismerte a közösségben végzett hitbeli beszélgetéseket. így pl. az első korintusi levélből is kitűnik, hogy a közösségi összejövetelek tagjainak joga, sőt kötelessége, hogy hozzájáruljanak a közösség lelki épüléséhez: „Mikor egybegyűltök, legyen mindegyiteknek dicsérő éneke, vagy tanítása, vagy kinyilatkoztatása, vagy nyelvadománya, vagy magyarázata. Szolgáljon minden épüléstekre" (14, 16). Az ApCsel ismételten használja az igehirdetéssel kapcsolatban a dialegeszthai (megbeszélni) igét (17,2.7; 18,4.19; 19,8; 24,25). Efezus- ban, Tiranhusz iskolájában (Csel 19,9) — a hellén miliőnek megfelelően — bizonyára nem lehetett szó csupán monológról, főként ha ez az igehirdetés mindennap, — egyes szövegtanúk szerint öt órán át — két esztendeig tartott. Troászban, az Eu- charisztia ünneplése során nem valószínű, hogy Pál egész éjjel egyedül beszélt (ApCsel 20,17 kk.). Éppen a karizmákkal megajándékozott pali közösségekben elképzelhetetlen, hogy az igehirdetés csupán monológ formájában történt. Az egyházi igehirdetésnek e dialógikus- jellege megszűnt a feudális-agrár társadalomban. A tömegek széles rétegei szinte magától értetődőnek vették, hogy bizonyos személyek rendelkeznek felettük. A mai társadalmat viszont alapvetően a demokratizálási folyamat jellemzi. Ma a politikai, a gazdasági, a családi és a társadalmi élet sok más területe az ember aktív közreműködését igényli. Sajnos az egyházban még mindig — ha van is némi ellentétes biztató jel — passzivitásra ítélik a keresztényeket. Olykor szinte kiskorú gyermekként kezelik őket. Mindez feszültséget teremt, és krízishez vezet. A hívek prédikáció körüli kritikájának legmélyebbokát talán épp itt kereshetjük. Éppen ezért úgy gondoljuk, hogy a mo- nológizáló prédikáció jelenlegi szituációnkban az igehirdetésnek csupán az egyik formáját képviselheti. Szerepe ugyan továbbra is megmaradhat, „egyeduralkodói” jellegét viszont kétségbe kell vonnunk. Az evangélium felkínálása és terjesztése elvileg mindig többféle formában történhetik. Ezért a párbeszédet is az igehirdetés egyik formájának kell elfogadnunk. Itt természetesen nemcsak a pap és a hivő beszélgetésére gondolunk, hanem a keresztények egymás között folytatott eszmecseréjére, valamint a keresztényeknek a nem-keresztényekkel való párbeszédére is. A mai világban az ilyen beszélgetés olykor sokkal közelebb hozza egymáshoz az embereket, mint egy prédikáció. Több egyházmegye, mint pl. a münsteri, bécsi, erre a célra már régebben megteremtette azokat a lehetőségeket, melyeknek keretében az ilyen beszélgetések megindulhatnak. Például: lelkipásztorok a plébánián fogadóórákat tartanak, városok templomaiban társalgási terem áll rendelkezésre. Tudomásunk van információs központokról, telefonszolgálatról is. A dialógikus igehirdetés egy másik formáját a különleges csoportokban vagy közösségekben folytatott hitbeli megbeszélések 198
