Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - FIGYELŐ - Szegedi László: A próféta a közösségben
elért eredményeket megőrizni és továbbfejleszteni nagyon nehéz feladat. Amit az ember elért legyőzve önmagát, társadalmi ellenállást, természetet, az egyrészt ellaposodhat, visszafejlődhet, másrészt továbbfejlődhet, elérhet újabb csúcsokat. Az életben visszahúzó és előrelendítő erők küzdenek egymással. Ebben a vergődő, küszködő emberi haladásban a próféta a motor, a rugó, és az élő lelkiismeret, az elért értékek őre, újabb lehetőségek megálmodója, hirdetője. A prófétára azért is szükség van a társadalomban, mert „az emberiség történelme csak a jövő szempontjából érthető” Í4J. Márpedig a próféta nézi leginkább az életet a jövő szempontjából. A prófétaság forrása A Bibliában a próféták története mindig így kezdődik: „... és szólt az Úr”. Mózest o csipkebokornál szólította Isten, Izaiást a templomban, Jánost a pusztában. A prófétát megragadta az Úr lelke, és az működik benne. Mindez nyilvánvaló a vallási prófétákról. De miből forrásozik a profán próféták tevékenysége? Talán őket is a Lélek ihleti meg, és vezeti a szociális, gazdasági, kulturális élet felvirágoztatására? Az Isten és világ viszonyának kényes kérdéséhez jutunk így el. Régebben igen következetlenül és szűkkeblűén képzeltük el kapcsolatukat. Ügy gondoltuk, hogy csak a vallási életnek van köze a szent Istenhez, a profán kívül- esik Isten körén —, az egyetlen érintkezési pont, hogy elítéli bűnei miatt. E szemléletben csakis az imádság és az erénygyakorlatok értékesek az emberi életben, csakis ezekre ihlet a Lélek. E felfogás mellett eleve kizárt, hogy profán prófétákat is megihlessen Isten Szentlelke. Ugyanakkor viszont tény, hogy sok jellegzetesen isteni gondolat, „szikra" található ezeknek a „profán” embereknek eszméiben is. Ezek hatására, saját felfogásunk ellentmondásait és káros következményeit tapasztalva kellett újrafogalmaznunk Isten és a világ kapcsolatát. A teológusok ma egyre erőteljesebben hangsúlyozzák, hogy a világot Isten nemcsak teremtette és jónak alkotta, hanem, hogy a Teremtő igenli a földet, és az egész fejlődésben Isten akarata valósul meg. Ez a felfogás elméletileg és gyakorlatilag új távlatokat nyit, és számos emberi problémát oldhat meg. Ilyen alapon azután könnyű elképzelni, hogy a profán prófétákat is Isten Szentlelke ihleti. Természetesen ez a felfogás könnyen egyoldalúvá válhat, és veszélyt rejt magában, mert igaz alapból kiindulva egyre pontatlanabb következtetéseket vonhat le. így pl. könnyen arra a következtetésre jut az ember — a gyakorlatban bőven van rá példa -, hogy aki munkáját becsületesen végzi, az Isten akaratát teljesíti, tehát mást már nem is kell tennie: sőt: vallásos ember. Egyéb „vallásra" nincs is szükség. így azután Isten a relatív, öncélú életélvezet teremtőjévé és ideológusává is süllyedhet. Ennek a ma sokak szemében divatos elképzelésnek legfőbb hibája, hogy az egyik végletből a másikba esik, leszűkíti távlatainkat. A földre leszűkült ember egyetlen célja és értéke az evilági város, esetleg a szociális rend felépítése lesz. Isten igenli az egész világot, de csakis őreá irányuló tökéletességében. Isten dialektikus kapcsolatban van a világgal. Egyrészt szereti, elfogadja, másrészt „elégedetlen vele", „elveti" a következő lépcsőfok érdekében. A mindenkori jelen csak egy-egy lépcsőfok, melynek annyiban van létjogosultsága, amennyiben a következő, sőt a végső felé halad. A fejlődést Isten irányítja. „A föld kezdetben puszta és üres volt, de Isten Szentlelke ott lebegett felette" (5). A világ ma is „tohu va bohu”, és ma is ott „lebeg" fölötte a Rend lelke, aki önmagához méltó teremtő látással szemléli, hogy mit tud teremtménye, az ember kicsiholni ebből a káoszból. Isten semmit sem intéz el közvelenül a világban. Emberek között, és rajtuk keresztül dolgozik. Az egyik alkalmasabb eszköz kezében, a másik gyengébb. Abból az emberből lesz azután „próféta", akiben „van hangoltság az isteni tervre, és ezt intuitive felfogja” (6). Ezért a próféta mindig éles- eszű, élénk szellemű ember, tevékeny és bátor, szenvedélyes igazságszeretet jellemzi, neki „többet ér a holnapi túzok, mint a mai veréb”. A próféta különböző módon és mértékben állhat a Lélek hatása alatt. Az ember oldaláról nézve ez a kapcsolat lehet öntudatlan, tapogatózó, de lehet tudatos és elkötelezett is. A kapcsolat csúcsa, amikor Isten kinyilatkoztatja önmagát, és az ember valamilyen formában megtapasztalja Isten erejét, ihlető működését. Ez történt pl. Izrael prófétái esetében. A profán próféták többé-kevésbé öntudatlanul, tapogatózva fogták fel Isten egy-egy gondolatát a világról, maga a Lélek többnyire homályban maradt előttük. Isten gondolatát valósíthatják anélkül is, hogy ennek tudatában lennének, hiszen néha még személyes hivő kapcsolatuk sincsen Istennel. Profán prófétának nevezhető tehát mindaz, akinek a világról, életről, emberről szóló tanításában isteni igazságok, igazságcsírák vannak. Ezeket azonban nem korának vallási tanításaiból veszi át, sőt gyakran az elferdült, torz vallásosság ellenében cselekszik. Viszont tudva vagy tudatlanul, olykor nem is akarva azt, a „teremtő isteni szikra”, a Lélek 194
