Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - FIGYELŐ - Szegedi László: A próféta a közösségben
Sággal még nagykorúan élni nem tudó szabadosság felé, hanem azt a bizonyos alapvető hitbeli krízist is, amely sok hívőnél valóban fellépett. A jelenlegi krízisnek tehát vannak messzire visszamutató, történeti okai is. így fest körülbelül a diagnózis, — de mi lehet a terápia, miben jelölhető meg a gyógymód? — Semmiképpen sem abban, hogy a katolikus hitünk alapját jelentő tanítást és valóban szent hagyományainkat egyszerűen semmibe vegyük. így pl. nem igazodhatunk állandóan az egymást váltó korok erkölcsi tudatához, kétes normáihoz. Ugyanakkor viszont szembe kell néznünk a tényekkel és a fennálló problémákkal, fel kell használnunk pl. a mai szociológiai, antropológiai és történeti kutatásokat, ezek eredményeit, hogy azután az örök elveket differenciáltabb, árnyaltabb megfogalmazásában tárhassuk a hívek elé. - Nem kévésbé „kényes” téma az egyház dogmáinak kérdése. — Azokra a dogmatikus megfogalmazásokra, tételekre gondolunk, amelyeket az egyház mindig egy- egy adott szituációban és időpontban fogalmazott meg. Természetesen ezeket sem lehet egyszerűen félreállítani, hanem a mai alaposabb szellemtörténeti, exegéti- kai, egyház- és teológiai történeti ismereteink birtokában kell kihámozni belőlük azt, amit egyrészt akkor kívántak kifejezni, másrészt pedig a hitigazságok hierarchiájában a megfelelő helyre kell beilleszteni azokat. Magának a tanítóhivatalnak jelentőségét nem csökkenteni kell, hanem a „szabadság dimenziójában” kell azt kitágítani. A tanítóhivatal nem válhat hitünk reflexiójában az egyetlen és kizárólagos normává. Ez ekkleziológiai fideiz- mus lenne, és semmiképp sem az Újszövetség értelmében vett hit. A megoldás tehát: a problémákat és konfliktusokat fel kell dolgozni. Az egyház sem menekülhet el saját konfliktusai elől. Ez nem konszolidáció lenne, hanem visz- szahúzódás, önmagának kóros beszűkítése történetének egy — visszafelé mutató - irányába. Ezzel az egyház nem felelne meg „jel-mivoltának", sem teljes hagyományának, még kevésbé a mai idők kihívásának. Az egyházi élet konszolidálódása tehát nem valósítható meg a fejlődés elvágása vagy semmibevétele révén; még akkor sem, ha nehéz és „kényelmetlen1* feladatokat kell is a jövő érdekében vállalunk. Valódi konszolidáció csak úgy képzelhető el, ha készek vagyunk a nyitott kérdésekre választ keresni, a hitet és az egyháznak a társadalomban való hatását veszélyeztető konfliktusokat „kihordani”, és feldolgozni. — Ha ezt a munkát komolyan vesszük, akkor egyszersmind azokat a túlságosan naiv álmodozókat is kijózanítjuk, akik a megoldást az evilági fejlődéshez és haladáshoz való megalkuvó alkalmazkodásban látják csupán. Egy biztos: igazi, éltető lelkiség csakis a megújuló teológiai elmélyülés nyomán fakadhat; ez segíti’ majd lábra a botladozókat, utat keresőket, a feléledő, a jövő, az élő Isten felé forduló hivő embereket. SS. Szegedi László A PRÓFÉTA A KÖZÖSSÉGBEN A próféta képe úgy él bennünk, mint bátor, erős lelkű férfié, a megtestesült eszméé, aki a jelen hibáit ostorozza, és a „jövendőt mondja” (1). Az ószövetségi prófétákról bennünk élő markáns képet napjainkban egyre többet alkalmazzák különböző típusú emberekre. A próféta fogalma általánosabb lett, sőt laicizálódott. Prófétának nevezik ma az élet legkülönfélébb területein dolgozó embereket, akiknek csak némileg is hasonló a szerepük, mint a bibliai prófétáké volt. „A próféta a rendszer bizonyos elemeit kérdésessé teszi, és új, a jövőnek jobban megfelelő formákat képvisel. Ebben az értelemben beszélhetünk Péguy vagy akár Marx Károly prófétai küldetéséről" (2). A szónak ebben az általánosabb értelmében a vallás mellett a tudománynak, szociális mozgalmaknak, nemzeti gondolatnak stb. is megvannak a maga prófétái. A következőkben a prófétai hivatást e szónak tágabb értelmében kívánjuk vizsgálni. A prófétai hivatás társadalmi alapjai Az életben „ez van”, de lehetne jobb, és lehetne rosszabb is. „Az emberiség evilági jövője nyitott kérdés” (3). Az emberben vibráló értelem nem képes teremtő sejtéssel elképzelni az emberi lehetőségek felső határát, és nem képes hősi lendülettel egyszerre megvalósítani a legteljesebb emberi lehetőséget. Az ember kutat, kísérletezik, újrakezd. Mindezt lépésről lépésre teszi. Az 13 Teológia 193
