Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - FIGYELŐ - Konszolidáció, vagy befagyasztás?
KONSZOLIDÁCIÓ VAGY BEFAGYASZTÁS? David Andreas Seeber, a Herder Korrespondenz főszerkesztője már a II. Vatikáni zsinatról írt könyvével — Az átmenet zsinata — nagy feltűnést keltett. A ma 38 éves főszerkesztő a folyóirat 1972. márciusi számában „Konszolidáció vagy befagyasztás (befalazás, megmerevedés)?” címmel figyelemreméltó gondolatokat közöl a zsinat utáni egyház belső életéről. Megállapítja, hogy a legutóbbi római püspöki szinódus óta katolikus körökben mindgyakrabban hangzik fel az óhaj: konszolidációt! - azaz: legyen végre mindaz megint biztos, szilárd és áttekinthető, ami az utóbbi években lábunk alatt ingataggá és bizonytalanná vált. Hogy mit is jelent ez a konszolidáció, - már nem olyan egyértelmű. Egyesek számára bizonyos reményt fejez ki, a régóta várt és nélkülözött fejlődés után végre valami határozott fordulatot. Másokat viszont a jelenlegi helyzet aggódással és kétkedéssel tölt el, ezért a konszolidációt a múlt szellemében történő lerögzítésként értelmezik. Ismét mások a konszolidáció hallatára attól tartanak, hogy az újabb befalazást, szellemi és társadalmi elszigeteltséget jelentene az egyház számára: a réginek, a megszokottnak az uralmát, oly helyzetet, melybe mintegy belemenekül az egyház a világ mai problémái elől, mivel még mindig nem nőtt fel azokhoz. Ezt a veszélyt nevezi az egyház életében ma számos jeles szakember gettóba vonulásnak. Sokak szemében ez annak következménye, hogy az egyház ma mindinkább elveszíti társadalmi befolyását, az emberekben csökken a vallási érzék, és általában a vallási intézmények iránti érdeklődés. Sőt, olykor úgy tűnik, hogy maguk a katolikusok vonulnak vissza a világi felelősség elől, mert már-már patologikusán csak önmagukkal, belső egyházi ügyeikkel foglalkoznak. Amint látjuk, az egyházban lényegében ugyanazokat a jelenségeket különféle csoportok és embertípusok másként ítélik meg, mivel magáról az egyházról, annak hivatásáról más és más az elgondolásuk. Az egyik irányzat inkább befele néz, elmélyedést és bensőséget sürget, a romboló kritika beszüntetését, az előtérbe került vitás teológiai kérdések helyett inkább az „egészséges” tan ismétlő előadását sürgetik. Ezek az emberek bizalmatlanok a zsinat feltörésével, a jövő felé mutató gondolataival szemben, és a teológiai gondolkozásnak, meg az egyházi struktúráknak megújítását célzó törekvésekben a vallási élet szétmállasztását, az egyház épületének bomlasztását látják. E vélemény képviselői számára a legutóbbi római püspöki szinódus jelent mintegy fordulópontot, ígéretes határkövet. Bár a szinódus a felvetett kérdéskomplexumok közül (a papi élet, az egyház szerepe a társadalmi igazságosság terén) egyikben sem jelentett előrelépést, mégis határozott lépést tett az egyház belső életének konszolidációja felé. így értelmezik pl. a püspökök többségének részéről a celibátus eddigi formájának fenntartása melletti állásfoglalását. Mindazok viszont, akik az egyházat inkább a világban betöltött hivatása szemszögéből szemlélik, aggódásukat fejezik ki, hogy általában, de elsősorban a felelős pozíciójú vezetőknél milyen kevés a készség a reális problémákkal való nyílt szembenézésre. Ezért azután kételkedni kezdenek az egyháznak a zsinat által szorgalmazott dialogizáló szándékában, hiszen pl. a teológiai tudományszakok képviselői rögtön gyanúba kerülnek, mihelyt a mai tudományok és tapasztalatok eredményeit be akarják építeni a szentírástudományba, erkölcstanba, stb. Ugyancsak joggal kételkednek abban, hogy az egyház valóban ki akar-e mozdulni steril, merev magatartásából, hogy nyílt párbeszéd keretében bátran tanúskodjék hitéről egy világnézetileg és erkölcsileg heterogén társadalomban. Egyszóval csalódások és aggódás mindkét irányból. Mi okozza mindezt? — Nem tápláltak-e a „haladók” túlfűtött reményeket magukban? Kétségtelen, hogy az egyház évszázadokon át biztos tartást, világos határokat és egzisztenciális védettséget nyújtott a hívőknek. Még egyes pszichiáterek is szemére vetik ma az egyháznak, hogy a túl sok változtatással és bizonytalansággal elvette az egyszerű hivő „biztonság-érzését”. Ezért azután a nagy nyugtalanság. Mások ezt így fejezik ki: a túlságosan feltárt ajtókon és ablakokon több füst és korom tódult be, mint jó levegő; ezért sürgetik: több és világos döntést! Jöjjön a konszolidáció! De van ennek a mai, némileg patologikus helyzetnek valami mélyebb oka is, ti. a meglévő egyházi hagyományok biztosságának és világosságának visszája, hátoldala; mert így is lehet érvelni: a tradicionális rendszer szilárdsága (hit, struktúra, társadalmi- és erkölcsi kérdések terén) — minden előnye mellett - nagyfokú megmerevedéséhez, mozgásképtelenséghez vezetett. Ez a már-már vétkes megmerevedés magyarázza meg nemcsak az inga kilengését a másik irányba, egy új, a szabad192
