Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - FIGYELŐ - Szabó Ferenc - Tomka Ferenc: Lelkipásztorkodás a mai világban (Szabó Ferenc rádióinterjúja Tomka Ferenccel, a Pápai Magyar Intézet ösztöndíjasával)
totósokra vagy egyéni kezdeményezésekre szeretnék hivatkozni, valamint a leikipász- tori szociológia és teológia eredményeire. Először is lássunk néhány szempontot általában a lelkipásztorkodás szerkezetéről. — A magyar papság létszáma erősen csökken, ugyanakkor a lelkipásztori munka a társadalom differenciálódásával összetettebbé válik. Ma közhely már az a kijelentés, hogy a szakemberek világát éljük, hogy senki sem érthet mindenhez. Ennek lényeges következményei vannak a lelkipásztorkodás szerkezetére vonatkozóan. A TEO- LÓGlA-ban megjelent tanulmányokon kívül több egyházmegyei tanács — így pl. az egri és a váci — foglalkozott illetve foglalkozik a papi közösségek létrehozásának kérdésével. Ez a kísérlet, amely bizonyos feltételek mellett nagyon bevált a külföldi gyakorlatban, nemcsak a papi magány ellen nyújt támaszt, nemcsak gazdasági téren nyújt segítséget a közös háztartás lehetősége által, — de felvetett problémánkat is megoldja. Esszerint ui. a papi közösség több plébánia lelki gondozását látja el, de munkamegosztás alapján. Vagyis, ki-ki azt a munkát végzi, amelyre alkalmasabb. Egy példa szemlélteti ennek már a jelenben is sürgető feladatnak hazai fontosságát: Püspökeink többszörösen hangsúlyozták egyházmegyei körlevelekben a templomi oktatás fontosságát — nemcsak gyermekek, de minden korosztály számára. (Legutóbb a győri, Csanádi és váci körlevelek.) Ezzel szemben sok lelkipásztor saját bevallása szerint nem tud mit kezdeni pl. az ifjúsági vagy a felnőtt keresztény oktatással. — Természetes, hogy a papok különböző adottságokkal rendelkeznek. De ennek alapján kézenfekvőnek tűnik a szakosítás szükségessége is. Hogy példánknál maradjunk: azokat a lelkipásztorokat, akiknek képességük van az említett munkákra, tegyék szabaddá más elfoglaltságaiktól, hogy így ők tarthassák — mondjuk — a felnőtt oktatást több plébánián. A plébániaösszevonások egyik — talán leghasznosabbnak tűnő — megoldása szerint az önálló lelkipásztor nélkül maradt plébánia élén családos diakónus áll. A diakonátus kérdésével a Magyar Püspöki Kar is foglalkozott. Egyelőre több nehézség merült fel — mint pl. az anyagi ellátás kérdése. A probléma megoldását azonban sietteti az említett növekvő paphiány, amely az elkövetkező években rohamosan fog fokozódni (amint erre Borovi professzornak a Vigíliában megjelent tanulmánya hivta fel a figyelmet). — Az anyagi ellátás sem lesz akadály, hiszen egyes plébániáink máris üresen állnak, így lakás és a plébános javadalma biztosítva van. Az esetleges többletfizetést sok helyen elvállalná a keresztény közösség, ha ezen az áron kapnak valakit, aki teljesen az ő plébániájuk ügyének él. Kérdés: Mindez összefügg a világiak és a nők teológiai képzésének problémájával? Válasz: A TEOLÚGlA-ban több tanulmány foglalkozott már az eziránti igénnyel is. A decemberi számban az idevágó két dolgozat mellett engem különösen megfogott egy világinak lényeget megragadó hozzászólása. Demokratikus országok példájára hivatkozva kéri a világiak, a nők teológiai képzését. Megoldásként többek között esti egyetemi tanfolyamokat, illetve levelező tagozatot javasolt. — Bizonyára e kérdés megoldása sem késlekedhet már sokáig. Kérdés: „Lelkipásztori munkáink célja csak a krisztusi közösség lehet” — írja említett cikkében. „Az egyháznak mint közösségnek kell jelnek lennie a világ számára”. Atya szerint milyen problémák és milyen megújulási lehetőségek vannak e téren? Válasz: Néhány éve egy papi összejövetelen az illető megyei állami-egyházügyi tanácsos elmondta, hogy sok katolikus, protestáns és baptista összejövetelen, istentiszteleten volt jelen, de a legridegebb, legszemélytelenebb mindig a katolikusoké volt, mert itt a hívek többnyire úgy viselkedtek, mint akiknek semmi közük egymáshoz. — Ez a magatartás lényegileg ellenkezik a krisztusi szándékkal. Krisztus egyházát a közösségi szeretet jelének szánta: „Arról ismerjenek meg benneteket, hogy szeretitek egymást”. A közösségi szeretet- re való felhívásnak korunkban többszörös nyomalékot ad a mai ember magánya. Általánosan ismert jelenség a társadalmi kapcsolatok elszemélytelenedése, s ezzel arányosan növekvő közösségigény. A Jézusmozgalom fiataljaitól nem egyszer hallunk ilyen kijelentéseket: „Ez az első közösség, ahol azt láttam, hogy szeretik egymást. Ez a szeretet mutatott utat nekem Jézushoz”. Ugyanilyen megállapításokat tesznek azok, akiket pl. a fokolarini közösségek vagy Taizé szeretetpéldája fordított Krisztus felé. (Magamnak is módomban állt beszélgetni több ilyen fiatallal.) — A közösségi szeretet útjának egyengetése plébániánként különböző, de nem megvalósíthatatlan. Magyarországon is vannak plébániák, ahol mise után a résztvevők ott maradnak a templomban rövid beszélgetésre. Itt aztán — megfelelő terv alapján — van helye a hitbeli továbbképzésnek, gyakorlati ügyek megtárgyalásának, és ezáltal egymás megismerésének is. Egy idő után természetessé válik, hogy a templom190
