Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - FIGYELŐ - Nyíri Tamás: Hogyan él a magyar papság?
emberek testvériségét és méltóságát. A szemléletbeli változásnak s a hazánkban végbemenő „elvilágiasodásnak” a következtében megváltozott a papok önmagukról alkotott fölfogása. Körülbelül egyharmaduk szerint a papi hivatás nem hierarchikus méltóság, kétharmaduk azonban ragaszkodik a papságról alkotott hagyományos elképzeléshez. A kétféle felfogás szöges ellentétben áll egymással, s a belőle fakadó feszültség is megosztja a magyar papságot. Egyre többen vélekednek úgy, hogy a pap sem maradhat ki a világot építő emberi tevékenységből. A papi küldetés fokozatosan elvilá- giasodó felfogásával karöltve járó meggyőződés, hogy az egyház jelenlegi struktúrái (például a vegyesházasság, az ökumeniz- mus, a papi nőtlenség, a hívők felelősség- vállalása stb.) hatástalanok, és akadályozzák az evangélium hirdetését. A vélemények erősen eltérnek arra vonatkozóan, hogy a papnak mennyire kell elkülönülnie a világtól. Ha az egyházi vezetők úgy döntenek, hogy a pap „kiválasztott1', akkor mihamarább meg kell teremteniük a választottak életéhez szükséges anyagi, erkölcsi és társadalmi alapokat, máskülönben semmi sem óvja meg a fiatalabbakat a tudathasadástól. Ugyanez a kérdés fölmerül a szemináriumokban is. Döntenünk kell, hogy a papjelölteket normális fiatalembereknek tekintjük-e, akik hivatásukra készülnek, vagy a többitől elkülönített, egészen más embereknek, s akkor légmentesen kell zárni a szeminárium ajtóit és ablakait. A római püspöki szinódus elvetette a nős férfiak pappá- szentelésének a lehetőségét. A szótöbbség nem volt meggyőző, s így sokan továbbra is ezt tekintik a jövő útjának. A magyar papság súlyos problémája az állam és az egyház megváltozott viszonya. Az 1945-ben elkezdődött társadalmi átalakulás felkészületlenül érte őket. Huszonöt évvel ezelőtt az egyházi vezetők közül senki sem ismerte föl az idők jeleit, senki nem látta a várható fejlődés irányát. Az alkalmas pillanat elszalasztása, az égetően szükséges szemléletbeli, fölfogásbeli, szervezeti reformok elmulasztása nehéz helyzetet teremtett. Az egyház és az állam viszonyában beállolt holtponton a papi békemozgalom lendítette túl a szembenálló feleket, de természetesen nem tudott megbirkózni valamennyi föladattal. A reánk váró legsürgősebb tennivaló az egyház önértelmezésének a szembesítése a marxi valláskritikával, hiszen eddig a problémát sem fogalmaztuk meg. A valláskritika szellemében nevelődött korosztályok — hívők vagy nem hívők, marxisták vagy nem, papok vagy világiak - egyaránt elmarasztalják egyházunk elidegenítő struktúráit és intézményeit. Főként — a vallás politikai és gazdasági bírálatára hivatkozva — a tanulékonyság teljes hiányát róják föl. A magyar papságnak - mondják — huszonöt év alatt sem sikerült eloszlatnia a marxisták gyanúját, hogy a kereszténység számára létszükséglet bizonyos mennyiségű nyomor és szerencsétlenség. A vallás legsúlyosabb vétke, hogy akadályozza a forradalmat: vigasztal, ahol nyugtalanítani; igazol, ahol bírálni; szentesít, ahol megbélyegezni; épít, ahol rombolni kell. Ha az elidegenedés azt jelenti, hogy az emberek saját művüket és alkotásukat „magánvaló” dologként, sorsként, végzetként értelmezik, akkor az egyház folytonosan újratermeli az elidegenítő struktúrákat és az elidegenedett tudatot. A konzervatív-feudális egyház diszfunkcionális, bomlasztó erő a haladó-demokratikus társadalomban. Sérelmeink, veszteségeink, nehézségeink felhánytor- gatósa helyett elsősorban azt kellene megvizsgálnunk, hogy mennyiben találó a bírálat. Egyházunk jelenlegi struktúrái még mindig igazolják a marxi valláskritikát. A véleménynyilvánítás, emberiesség, a dialógus, a pluralizmus, a lelkiismereti szabadság szóbeli erősítgetése hatástalan, amíg az egyházon belül nem valósul meg a béke, amíg a konfliktusokat nem oldjuk meg — ha nem is a hegyibeszéd, de legalább — az igazság szellemében. A magyar papok közül egyre többen látják, hogy Jézus üzenetének a lényegétől nem választható el a vallási elidegenedés elleni küzdelem: „A szombat van az emberért, nem pedig az ember a szombatért" (Mk 2,27). Jézus evangéliumának szíveköze- pe, magyarázó elve és értelmezési horizontja Istenünk emberszeretete. A keresztény gyakorlat legfőbb normája Isten akarata, Isten akarata pedig az emberek java (Vigilia 1970. 737. o.). Javaslatok és tennivalók Ebben a rövid számvetésben nem foglalkozhattam a magyar papság valamennyi problémájával, az imádság és az aszkézis, a pap és a püspök, a pap és a hívők stb. viszonyával. A teljesség igénye nélkül előadottak alapján is összegezhető azonban néhány gyakorlati javaslat. 1. A legelső feladat a papokat érintő valamennyi kérdésre kitérő felmérés megszervezése és lebonyolítása. Egyedül ez lenne hivatva arra, hogy a — bár körültekintő, de esetleg pontatlan — becslések helyett pontosan és részletesen feltárja a papok problémáit, gondjait és életfelfogását. 2. A zsinati gondolkodásmód elsajátítása érdekében kívánatos lenne a püspökök és a teológiai tanárok rendszeres eszmecseréje. A teológusok részletesen föltárhatnák a tu188
