Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - FIGYELŐ - Nyíri Tamás: Hogyan él a magyar papság?
hatja el a tudás viszonylagosulását, az ideológiai veszély gyanúját. A hermeneutika abszolút szükséges: annál nélkülözhetetlenebb, minél nagyobb megütközést kelt, annál több az igazsága, minél több vélt igazságot leplez le, s természetesen annál nagyobb eltévelyedésének a veszélye, minél makacsabb gondolkodásbeli ellenállással kell megküzdenie. A véleménykülönbségek híven tükrözik a magyar papság értelmezési konfliktusát. A vallási-társadalmi fejlődés soha nem tapasztalt felgyorsulása, a zárt és nyitott gondolkodásformák természetes eloszlása megmagyarázza, hogy hitünk új távlatai miért nem szerveződtek még életté. A pap társadalmi helyzete A papjelöltek többsége kiábrándult a papok életmódjából: nem tapasztalják meg benne az evangéliumi lendületet és küldetéstudatot. A bírálat nem a papok egyéni életére, hanem papi egzisztenciájuk struktúráira vonatkozik. Minél érettebb korban lépett valaki a szemináriumba, annál szigorúbb bírálója a „papi életnek". Az őszinte, baráti légkör csillapíthatná legkönnyebben ellenvetésüket. A Hatat papnak arra van a legnagyobb szüksége, hogy egyenjogú, nagykorú és megbecsült tagja legyen csoportjának. Nekik fontosabb ez, mint a családi keretben élő kortársaiknak. Alapvető szükséglet a vízszintes — és nem függőleges — emberi és testvéri kapcsolatok kialakítása. A valóság egészen másként fest: a papok fele magányban, társadalmi kivetettségben, személyes kapcsolatok nélkül él. Elfáradtak, megtörtek: nem valósultak meg sem mint emberek, sem mint keresztények, sem mint az evangélium hirdetői. Nem tartoznak sehová, a közös munka sem egyesíti őket: legföljebb egyötödüket fűzik össze baráti szálak. Érthető, hogy fokozódik az igény a közös életre, s fokozódik az aggodalom, hogy egyáltalán megvalósíthatók-e papi közösségek? A megcsontosodott individualisták csak sündisznók módjára melengethetik egymást. Társas életre nem képesek. Legföljebb különböző csoportokra polarizálódnak, ezeket is csak a többivel való szembefordulás tartja össze. A magyar egyház legégetőbb feladata a papok elmagányosodásán segíteni. Sem a plébániarendszer, sem a tekintély! elv, sem a pappal szemben támasztott elvárások nem alkalmasak emberi kapcsolatok létrehozására. A szociológiai csoportokat (munkaközösség stb.) úgy kell megszervezni, hogy a pszichológiai csoport igényeit is kielégítsék. Az interperszonális kapcsolatok problémáját tetézi az egyenlőtlen igénybevétel. Igen sok papnak alig van naponta 2—3 óra hivatásbeli elfoglaltsága, huszonnégy órás készenlét mellett. Az idegőrlő munkátlanság elveszi a maradék munkakedvet is. Ugyancsak idegtépő az ellenkező véglet: a túlfeszített munka, a heti huszonöt óra hitoktatás (gyakran különböző helységekben), vasárnap három-négy-öt szentmise és prédikáció, s ezenfelül teljes kápláni munkakör. A végletek egyaránt gátolják a pap egészséges fejlődését s küldetésének harmonikus teljesítését. A dologtalanok, akiknek nincs mit tenniök néhány szertartáson kívül, elcsüggednek, üresnek, hiábavalónak érzik életüket. A plébániához kötötten, ha akarnának sem tudnának többet foglalkozni a hívekkel, akik hajnaltól késő délutánig dolgoznak a földeken vagy a gyárakban. A vasárnapi misén, heti néhány hittanórán, havonkénti egy-két esketésen, keresztelésen, temetésen kívül nem tartanak igényt papjuk szolgálatára. A magyar papságnak legalább a fele ilyen mezőgazdasági vidéken él, ahol nincs mit tennie, nincs kivel szót váltania. Kénytelen beletörődni a sikertelenségbe, emberi, papi életének a terméketlenségébe. Vagy — hogy elkerülje a teljes frusztrációt - kitör magányából úgy, ahogyan tud. Az agyonhajszoltak kiégnek és felületessé válnak. Az egyetlen megoldás az elavult egyházi szervezet megújítása, a plébániarendszer átalakítása, a lelkipásztori tevékenység átfogó, egyházmegyék fölötti tervezése. Plébániarendszerünk különben sem tartható fönn néhány évnél tovább: az egyik legnagyobb egyházmegye papjainak több mint kétharmada ötven éven felüli. A papok jövedelme nem éri el az általános iskolai tanárok átlagos keresetének a szintjét. Sokszor — megfelelő anyagi fedezet hiányában — a házvezetőnő tartja fönn a plébániát. Szocialista államunkban különösen szemet szúró az egyetlen kizsákmányoló szervezet: nemcsak a plébános-házvezetőnő, hanem a plébános-káplán vonatkozásban is. Az a kivétel, ha a plébános egyenlően osztja meg a munkát és a jövedelmet a káplánokkal. Többnyire napi egy-két órai elfoglaltságot vállal a káplánok tíz-tizenkét órájával szemben, jövedelme azonban nagyságrendben múlja felül az övékét. A pöspökök vagy nem tudnak segíteni, vagy nem is veszik észre. Az elvilágiasodás Jézus Krisztus megtestesülése örök értéket kölcsönzött a világnak. Az egyház a zsinat óta pozitívan szemléli a világi-történelmi realitásokat: a munkát, a házasságot, az 187 <4‘
