Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)

1972 / 3. szám - FIGYELŐ - Nyíri Tamás: Hogyan él a magyar papság?

a pszichológiai törvényt: személyes döntés nélkül megreked a lelki érés, az infantilizmus pedig lehetetlenné teszi a felelős pályaválasztást.

A papi élet

A papi hivatás és a nőtlenség karizmája — a keleti szertartású római katolikus papok példája mutatja — két különböző dolog, sa íatin egyházban sem azonosítható. Papságunknak körülbelül az egyharmada nem tekinti a papi nőtlenséget az egyedül lehetséges papi életformának, Egzakt felmérés hiányában pontos adatok nincsenek. Különféle tapasztalatokból leszűrt feltevés — amelynek igazságtartalmát csak egy részletes, tudományos felmérés esetleg eltérő eredménye dönthetné meg —, hogy a celibátus intézményét — nem eszméjét! — a magyar papság fele helyteleníti. A szemináriumokban a fiatalabb évfolyambeliek zöme elégedett a fennálló törvénnyel; lelkesedésük azonban évenként csökken. A teológia harmadik éve után megfordul az arány: a kispapok fele nem ért egyet a nőtlenség jelenlegi intézményével, s ugyancsak a fele — a két csoport nem azonos — megnősülne, ha tehetné. A véleménykülönbség egyik oka a származás: a városi és a nagyvárosi fiatalok inkább a celibátus szabad választásának, a falusiak inkább kötelező voltának a hívei.

A celibátus „kontesztálását” korunk általános pszichológiai és társadalmi fejlődésének a keretében kell elhelyeznünk. Az önállóságát és a szabadságát kereső ember nem fordulhat szembe az egyéniségfejlődés törvényeivel, nem vonhatja ki magát az in- teriorizáció jelenlegi folyamatából. Törekvése, hogy függetlenedjék a minden irányú kibontakozást könnyen akadályozó struktúráktól, összeütközést szül az egyén belső világa és az intézmény között. Az érzelmi élet és a szexualitás személyes integrációjának és társadalmi-hivatásbeli szempontok szerinti megvalósításának a konfliktusa normális lelki jelenség: a leendő szakmunkásnak, mérnöknek vagy orvosnak ugyanúgy meg kel! vele birkóznia, mint a papjelöltnek. A celibátus azoknak az életében okoz tragikus feszültséget, akik nem elég érettek mind a két területen. A problémát fokozza, hogy a

II. Vatikáni Zsinat rehabilitálta a házasságot, de nem motiválta ennek megfelelően a papi nőtlenséget. Amíg a házasságot többé- kevésbé engedménynek, az emberi gyönge- séggel kötött kompromisszumnak tekintette az egyház, addig a papi nőtlenség automatikusan eszmény volt. Ha azonban hiteles keresztény érték a házasság is, akkor az eddigi „jogvélelem” helyett pozitív bizonyításra szorul a celibátus eszménye: az, hogy az

emberi képességek kibontakoztatásának és a keresztény szeretet megvalósításának valódi lehetősége a papi nőtlenség.

A római püspöki szinódus újból megerősítette a nőtlenség törvényét; a latin szertartású egyházban a jövőben is csak az szentelhető pappá, aki rendelkezik mind a papi hivatás, mind a nőtlenség karizmájával. A papnevelők lelkiismeretbeli kötelessége tehát a szentelésről vagy a tanulmányaik folytatásáról lebeszélni azokat, akik - bár gyakran nyilvánvaló papi hivatásuk — azt a reményt táplálják magukban, hogy előbb vagy utóbb nős emberként is szolgálhatják Krisztus egyházát. Az ilyen lelki beállítottság azt jelzi, hogy nem rendelkeznek a papi hivatáshoz szükséges — az egyház által megkívánt — valamennyi adománnyal. Bár a „Coelibatus sacerdotalis" kezdetű pápai körlevél szigorúan előírta mindkét követelményt, hazánkban nem változtatottá több évtizedes gyakorlaton. A papnevelők és tanárok többsége szerint vállalni kell annak a következményét, hogy a papi hivatalt az egyház összekapcsolja a nőtlenség kegyelmével, s el keil fogadni a belőle fakadó mennyiségi és minőségi (!) csökkenést. A püspökök azonban — a paphiány elkerülése végett — bárkit felszentelnek, aki nem ellenzi a nőtlenség törvényét. A belső helyeslés és vállalás helyett megelégesznek a „beletörődéssel”. A celibátus kegyelmi adománya, az „önkéntes” (Mt 19,12) lemondás helyett elfogadják, ha valaki „képes” lemondani. A papnevelők felelőtlennek tartják a korai szentelést is. A lelki-szellemi érés lassulása miatt aligha lenne szabad harminc éven aluliakat pappá szentelni. Milyen kritériumokkal állapítható meg a nőtlenség isteni adománya a huszonévesekben? A papi hivatás pozitív jeleiben nem fedezhető fel egyúttal a nőtlenség kegyelme. Meg kellene találni a módját, hogy a lelkileg-szelle- mileg érett hallgatók nemcsak a papi hivatásra, hanem a nőtlenségre való alkalmasságukat is bizonyíthassák.

A cölibátus kegyelme teljes érzelmi és szexuális érettséget tételez föl. Olyat, amely - többek között — nem alakulhat ki a valódi — nern elképzelt — nőkkel való reális, nem eszményesített, nem ideologizált találkozás nélkül. Hogyan képzelhető el, hogy a papok normális, egészséges, tiszta kapcsolatokat teremtsenek a nőkkel — naponta találkoznak velük hivatásuk gyakorlása közben -, ha nem ismerik őket? A papi nőtlenségre csak érett férfiak vállalkozhatnak; nyilvánvalóan nehezebb lemondani férfi és nő természetes közösségéről, mint emberhez méltóan megvalósítani. A papnevelésnek tekintettel kell lennie a nőtlenség kegyelmének és a hozzá szükséges érzelmi érettségnek az összefüggésére, kerülnie kell a celi-