Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - FIGYELŐ - Nyíri Tamás: Hogyan él a magyar papság?
vatív, haladó, ingadozó). A nézeteltérések megosztják a klérust: tíz közül alig ketten értenek egyet a lelkipásztort, teológiai és társadalmi kérdésekben. Helytelen lenne a véleménykülönbségek jelentőségét eltúloznunk, tagadhatatlan azonban, hogy a probléma megvan, befolyásolja a papok általános közérzetét, hozzájárul elmagányosodásukhoz, hivatásbeli válságot okoz. Gátolja a lelkipásztori eredményességet is: egy püspök sem számíthat papjai teljes támogatására. Az egyház küldetésének és a papi szolgálatnak eltérő értelmezése antagonista csoportokra osztja a papságot, akadályozza ez egyházmegyék dinamikus irányítását, meghiúsítja a püspökök kezdeményezéseit. Ugyanígy megoszlanak a hívők is, akik saját egyházfelfogásuknak megfelelő viselkedést várnak el a lelkipásztoroktól. A teljes képhez hozzátartozik a lassan kialakuló, a véleménykülönbségeken felülemelkedő egység a különbözőségben. Ez főként abból a belátásból táplálkozik, hogy a feszültségek a megújulást őszintén kereső egyház megnyilvánulásai. A jövő záloga a teológiai megújulás. Gyakori vád — főként külországbeliek részérő! — a magyar teológia elmaradottsága. Az ilyen általános elmarasztalást könnyű visszafordítani: hazánkban sem olvasnak kevesebbet a papok, nem konzervatívabbak a teológiai tanárok, nem elmaradottabb a teológia, mint a legtöbb nyugati országban. A teológia mindenütt visszamaradt; évszázados mulasztások nem pótolhatók tíz év alatt. Ebben az értelemben hazánkban is megrekedt a teológia, s megrögződött a papok gondolkodása. Sőt, helyenként egyenesen katasztrofális a maradiság. Tapasztalataim, megbízható becslések és összevetések stb. alapján megállapítható, hogy a lelkipásztorok 15-20 százaléka olvasta csak a zsinat valamennyi okmányát, s ugyanennyien vannak, akik legfeljebb a döntések felét ismerik. A többiek másodkézből eredő információkra támaszkodnak. Ez valóban komoly mulasztás, de nem egyedülálló a világon. Nagyon kedvezőtlen hazánkban a zsinati tanítások elsajátítása, s javulás sem várható; akik eddig nem asszimilálták a zsinati eszméket, azok ezután még kevésbé teszik meg. Egyházunk a zsinat óta olyan, mint a pesti autóbusz: egyszer hátraesünk, másszor orra bukunk. A váratlan fékezések semmiképpen sem segítik a zsinati gondolkodás kialakulását. A lehangoló háttérből felcsillanó, biztató fény: a papok egy része komolyan foglalkozik a mai ember vallási nehézségeivel, ismeri a szakirodalmat, keresi a lelkipásztorkodás legmegfelelőbb formáját stb. Bár elismerik a továbbképzés fontosságát, a rendszeres olvasásra és önképzésre kevés időt szánnak. A lelkipásztoroknak alig 20 százaléka tölt naponta egy órát vagy ennél többet tanulással és teológiai művek olvasásával, ötven százalékuk megelégszik heti 2—3 árával, beleszámítva a prédikációra való készületet is. Ennek megfelelő a szentbeszédek visszhangja: a hívők egyharmadát- felét untatja, és zavarja a prédikáció. Ha van választási lehetőségük, azokba a templomokba tódulnak az emberek, ahol jól prédikálnak. A rekollekciók tervszerűtlenül folynak, az előadások ritkán korszerűek, a papok nagyobbik felének terhes a megjelenés: eleve elutasítják a teológiai problémák újbóli átgondolását. A modern teológiával szembeni értetlenség egyik oka a hagyományos teológiai műveltség hiánya: veszedelmes újításként emlegetik a klasszikus tankönyvek apróbetűben tárgyalt tételeit. A becsléssel megállapított arány helyességét csattanósan bizonyítja az a tény, hogy a „Teológia” folyóirat olvasóinak nagyobbik része világi hivő. A papjelöltek fogékonyabbak az új eszmékre, többen elégedetlenek a hagyományos képzéssel. A teológiai oktatás túlment a skolasztikus kereteken, de még mindig kevés a valóságérzéke, és hiányzik a történelmi irányvétele. A gyakorlati teológia, valamint a marxizmus elmélyültebb oktatását a pápai rendelkezések és a hallgatók egyaránt sürgetik. Teológiánk nem mérte föl az igényeket, nem készíti föl a papjelölteket a korszerű lekipásztorkodásra. A teológia különböző ágai közti — interdiszciplináris — kapcsolatok gyöngék. A lelkipásztorok hasztalan várják a hit rövid formuláit, amelyek hozzásegítenék őket feladatuk többé-kevé?- bé hatékony teljesítéséhez. Azt is kifogásolják, hogy a teológiai tanárok megrekednek a bírálatnál, megállnak a hibák felfedezésénél, s nem adnak pozitív irányítást. A gyakorlati igények és az elméleti oktatás közti szakadék következtében kevesen tudnak teológiailag reflektálni, tanácstalanok az erkölcsi normák területén, tájékozatlanok a korszerű lelkipásztorkodásban. A régebbi magabiztosság megrendülése megingatta a papi egzisztencia legbensejét. A túlzott önbizalmat felváltó elbizonytalanodás nyilvánul meg abban is, hogy a lelkipásztoroknak nehezére esik társadalmi problémákra való keresztény reflexióval segíteni a hívőket. Egyre ritkább a kételkedőknek nyújtott világos, bátor tájékoztatás: a megszokott, klasszikus válaszok már nem találóak, új megfogalmazással — fantáziátlan gondolkodásmódjuk következtében — nem mernek kísérletezni. Az uniformizáló, az ötleteket elfojtó, a képzeletet gyanúsító egyoldalú teológiai tudat- formálásnak most érik be keserű gyümölcse. Fokozatosan csökkenő számban keresik fel a hívők lelkiismereti-hitbeli problémáikkal a lelkipásztorokat. A bizonytalanság kiábránV 183
