Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc: Gondolatok az egyházi év 24-30. vasárnapjainak és Mindenszentek ünnepének szentírási szakaszaihoz
26. vasárnap (Ez 18,15-28; Fii 2,1—11, Mt 21,28-32) A MEGTÉRÉS TITOKZATOSSÁGA A két testvérről szóló hasonlat is történeti helyzetet illusztrál: az ószövetségi nép fo- gadkozott, és várta a Megváltót, de amikor eljött, visszautasította. A pogányok a maguk útját járták, de az evangélium hívó szavát meghallották. A kép az egyéni életet is jól jellemzi. Hányszor megtapasztaljuk, hogy az erkölcsi kötelességgel és a hit értékeivel szemben első állásfoglalásunk az ellenkezés, a bizalmatlanság, a kételkedés. A kinyilatkoztatás ezt a jelenséget az áteredő bűn következményének mondja. Az ifjúság csaknem kivétel nélkül átmegy a kételkedésnek és a tagadásnak korszakán. Vallásos szülők nemegyszer lelki fájdalommal szemlélik e jelenséget. Ügy gondolják, hogy nevelésük csődöt mondott. Pedig a kezdeti tagadás lehet a tudatos megtérés kiinduló pontja. Krisztus az Isten országának misztériumát így fejezi ki az elbizakodott farizeusok előtt: a vámosok és utcanők megelőznek benneteket. A hithez az első lépés saját gyarlóságunk beismerése. Maga Krisztus ezt tartotta első lépésnek (Mt 4,17). Ebből pedig az következik, hogy Isten a maga országát a- csetlő-botló embernek szánta. Bűn és rosszakarat mindenütt található, de ez még az evangélium hirdetését nem teszi lehetetlenné. Nem is szabad visszatorpanni tőle. Isten azokat is türelemmel hívja, akiknek első szava az ellenkezés volt. Az egyházi igehirdetésnek és pedagógiának nem szabad megfeledkeznie a zsoltáros bizalmáról: Isten nem veti meg a megtört szívet (50,19). A kereszténységnek a mai világban is képviselnie kell a bűnbánat és a vezeklés szellemét. Ébren kell tartania a meggyőződést, hogy bármilyen nagyok vagyunk is a technikában, — az önzetlenségben, az igazságosságban, a szeretetben minduntalan felsülünk. Isten országára ezért van szükségünk. 27. vasárnap, Magyarok Nagyasszonya (Sir 24,23-31, Gál 4,4-7; Lk 1,26-28) AZ IDŐK TELJESSÉGE - ISTEN GYERMEKEI Máriának, Nagyasszonyunknak a tisztelete régi hagyomány, s ha igazi tartalmát tekintjük, semmi okunk sincs rá, hogy úgy kezeljük, mint a romantikus múlt emlékét. A keresztény ember mindig tudta, hogy a megváltás javai egyetemesek, azt sem egyének, sem nemzetek nem sajátíthatják ki maguknak. Az Ószövetség partikularizmusával szemben mi „az idők teljességében élünk". Krisztus azért jött, hogy mindnyájunk számára megszerezze a fogadott fiúságot. Mária alakja alkalmas arra, hogy benne felismerjük, és dicsőítsük Isten nogy tetteit. A megtestesülésben megmutatta, hogy o világ feletti Isten keresi velünk, emberekkel a bensőséges kapcsolatot, egészen az anya és gyermek kapcsolatáig. Az ilyen Isten nem lehet borzalmas lény. Közeledésének ez a módja alkalmas arra, hogy kiváltsa belőlünk a hitet, bizalmat, reményt és szeretetet. Az emberré lett Isten Márián keresztül kapcsolódott rokonaihoz, nemzetéhez, szülőföldjéhez és az egész emberiséghez. Ezzel megszentelte a rokoni és baráti kapcsolatot, a hazaszeretetei és az egymás iránti felelősséget. Máriában bemutatta azt is, hogy akit kegyelmével megszentel, azt nem emeli ki földi kötöttségeiből, hanem elvárja tőle, hogy itteni kötelességének teljesítésével kamatoztassa lelki értékeit. Végül Mária megdicsői- tésével igazolta, hogy a megváltás valóság, és hogy az érdemeket jutalmazza. Mária tiszteletével arról tanúskodunk, hogy Isten természetfölötti erejét is latba veti az emberekért, ezért bátorodunk fel arra, hogy kéréseinkkel forduljunk feléje. Amikor pedig Máriát közbenjárónknak tekintjük, bízunk abban, hogy az üdvözültek valóban élnek, s életüket a szeretet gyakorlása tölti ki. A szeretet készteti őket, hogy képviseljenek bennünket Isten előtt. 28. vasárnap (Iz 25,6-10; Fii 4,12-14; 19-20; Mt 22,1-10) ISTEN VENDÉGEI Az apostoli iratokban ismétlődnek a kifejezések: a választottak, a meghívott szentek, akiket Isten arra rendelt, hogy hasonlókká váljanak Fiához, sőt „akiket gyermekeivé fogadott ..." A kiválasztottság egyben küldetés: hirdetni kell Isten kegyelmének nagyságát, amellyel felkarolt bennünket (Ef 1,6), A hagyományos vallásosságban eléggé alábbhagyott ez a tudat. Többet foglalkoztunk saját gyarlóságunkkal, bűnös mivoltunkkal, mint Isten irgalmával. Pedig reményt csak abból meríthetünk, ha tudjuk, hogy Isten gyarlóságaink ellenére felkarolt bennünket, és megtisztelő szerepre hívott: annak bemutatására, hogy jótéteményének átélése sze- retetre és buzgóságra sarkall. Máté szövegeiben a „mennyek országa” nem a túlvilági üdvösség, hanem az a kegyelmi ország, amely itt kezdődik, és az örök üdvösségben fejeződik be. Krisztus ezt az egészet öltözteti a lakoma képébe: Isten úgy hív mindenkit a hitre, mint szívesen látott vendéget, mint barátot. Saját javait ad175
