Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - TÁVLATOK - Úton Jézus evangéliumának ítélőszéke elé
biztos ,,pozíciónak" érzését melengette bennünk, hogy közben elfeledtük: az egyháznak ebben a világban, az ember fejlődő világában kell közvetítenie, hirdetnie Jézus örömhírét. — Az evilági történések sodrában kell, hogy felkészítsen Isten országának beteljesedésére. Vajon valóban az Evangélium szerint, vagy pedig nagyon is saját elképzelésünk, „alkotmányunk”, „jogrendünk", „hagyományaink" szerint olakítottuk-e ki mai életformánkat? A felvetett kérdés egzisztenciális fontosságú, és a választ nem az ember hivatott megadni. Jézus evangéliumának itélőszé- ke elé kell állnunk, hogy „látva lássunk, hallva halljuk”. (A következőkben elsősorban a jeles biblikus szakembernek, G. Lolliinknak néhány gondolatára utalunk „Die heutige Kirche und Jesus”, in: Jesus, Anfrage an uns, Würzburg 1972.). Anélkül, hogy a krisztusi örömhírnek minden szavát emlékezetbe idéznők, annak három lényeges mondanivalóját szeretném kiemelni. Először is le kell szögeznünk: Jézus felszabadító ÖRÖMHÍRT hozott számunkra. Az „üdvösség jóhíre” (Mk 1,15) természetesen munkát, belső megtérést és külső fáradozást jelent, de nyomában — ha az igaz evangéliumot hirdetik — béke és öröm fakad. Ebben a Jóhírben Istennek emberszeretetéről, jóságáról, könnyeket le- törlő, a szegényeket felemelő irgalmáról, közöttünk lakásáról hallunk. A jézusi hívásra és felszabadító megváltására csakis fel szabadult örömmel válaszolhatunk. Jézu ugyan eltávozott a földről, de tanítványa az első perctől kezdve „nagy örömmel’ hirdették őt (Lk 24,52). Ugyanilyen öröm mel gyűltek mindig össze, hogy a kenyértörésben halálát és feltámadását ünnepeljék meg (ApCsel). örvendjetek, újra csak örvendjetek az Úrban, — biztat Pál (Fii 4, 4—5). Mi lett ebből az örömből mintegy kétezer év elteltével? Az csak természetes, hogy az evangélium — Jézus felől tekintve vagy feléje nézve — nem változott. Mégis, mi emberek „tanrendszerré” formáltuk, tételekben „oktatjuk", jogi szisztémába, előírásokba merevítettük. A „törvénykönyvet" tartjuk kezünkben, s úgy véljük, hogy ezen az úton válunk majd — hiszen erre kapunk oktató katekézist és ezt halljuk ezerszer a szószékről — valódi keresztényekké. Természetesen lehetséges és szükséges is hogy bizonyos megkülönböztetéssel éljünk, Jól tudjuk, hogy a keresztény közösségnek szüksége van — épp, mert közösség — törvényre, és a törvényt tiszteletbentartó hívőkre is. Mégis: miért van az, hogy emberek tömegének — keresztényeknek és nem keresztényeknek — szemében kereszténységünk nem más, mint parancsoknak summája? Egy szerzetesiskolában végzett férfi jelentette ki a 30 éves érettségi találkozón: a vallás, amelyre oktattak, nem tartalmazott mást, mint hogy vasárnap menjünk a templomba, és hogy ne paráználkodjunk. — Minden bizonnyal sok egyébre is megtanították ezt az embert. Arra pl. hogy a templomban mindig Jézus várja az Oltáriszentségben, hogy Jézus él közöttünk a családi, emberi, egyházi közösségben, hogy hittel ragaszkodunk élő Istenünkhöz, stb. Mindazonáltal — erre sajnos ezernyi példát lehetne felhozni — a „tanító egyháznak”, a hit „oktatóinak" ebben és sok más esetben nem sikerült többet nyújtania e nyomorúságosán gyarló, fogyatékos ismeretnél. Nem tudták, és ma sem tudjuk kellőképpen középpontba állítani, hogy a kereszténység számunkra mindenek előtt „megváltás". A felszabadító, a számunkra örömet hozó Jézusnak megváltó élete, tanítása, jóhíre, — természetesen szenvedése és halála, de feltámadása is! Erre, csakis erre építhetünk, — ha jobban tetszik, hát erre kell az embereket „oktatnunk". Félreértés ne essék: Jézus nem kívánta eltörülni a „parancsokat", a törvényt, — de az elején és végén nem ez állt, és nem is állhat soha! Mindent megelőz Jézus hívása, az üdvösség felajánlása. Jézus „misz- sziója" nem a „kárhozatra hajító" Istennek, hanem az otthonába hívó Atyának hirdetése vált. Minden előtt és mindennek végén a hívó, az örömünket teljessé tevő Jézus áll. — Ha viszont pl. arra gondolunk, hogy milyen kínos „alapossággal" írta le az egyház eltorzult teológiája a 6. parancs körüli — olykor a józan fantáziát is felülmúló — vétkezés lehetőségeit, mennyire körültekintően tudott itt mindennel foglalkozni, akkor nem tehetünk mást, mint hogy szomorkodunk. Hol esik minderről Jézus evangéliumában szó? A lényeg természetesen abban is fellelhető. Mégis, ha mindazt az energiát, melyet az utóbbi egy-két száz évben a nemi élet elemzésére pazaroltunk, inkább a megváltás felszabadító, lélekben erőssé tevő örömhírének világgá kiáltására fordítottuk volna, mennyire vonzóbb, hitelreméltóbb lehetne ma keresztény vallásunk. Másodszor a jól ismert krisztusi kijelentést szeretnők emlékezetbe idézni. „Senki sem tölti az új bort régi tömlőkbe, különben az új bor kiszakítja a régi tömlőket, kifolyik, s a tömlők is tönkremennek. AZ ÚJ BOR ÚJ TÖMLŐBE VALÓ (Lk 5,37— 38). A szöveg értelme világos: az új élet, új szellem, az új örömhír új formákra, 171