Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - TÁVLATOK - Úton Jézus evangéliumának ítélőszéke elé
„tömlőkre” tart igényt. Senki se mondja azonban: igen, erre Jézus korában szükség is volt, hiszen ő az ószövetségi külső kereteket fel akarta számolni; mai helyzetünkben viszont mindennek már nincs jelentősége. Aki így érvelne, az nem ismeri egyházunk történetét, az abban jelentkező, mindig újként ható krisztusi feszítő erőt. Jézus evangéliuma „tüzet hozott a földre", jó hír, melyet a „tetőkről kell világgá kiáltani”, mely „erjesztő kovász" lesz a világ végéig. Az ő szavának, az üdvösség jóhírének isteni ereje újra és újra szét fogja feszíteni a gyarló emberi értelem vagy a még gyarlóbb hatalomvágy által „parafáit" törvényeket és formákat. Az ősegyház felfogta, és a gyakorlatban alkalmazta is Jézus szavait. De ugyanígy volt ez az oly gyakran leszólt középkorban is. A középkori egyháznak még volt ereje, hogy széttörje az idejét múlt, régi formákat vallásos gyakorlatában csakúgy, mint sokszínű teológiai pluralizmusában. Minderről köteteket írtak, s példaként emlegetik ma is. Valóban, ezek a tények, események, „emlékek” példaként állhatnak előttünk, — csak épp nem „örökérvényű” példa gyanánt. Mert úgy tűnik, hogy még ma is akadnak szép számmal, akik a középkort, annak eredményeit szoborba kívánnák merevíteni. Néhány évszázada indult szomorú útjára egyházunkban (úgy a Tridentinum körül) az a megmerevedési — vagy inkább merevítési folyamat, — melynek nyomán lassan elvesztettük alkotó fantáziánkat. A formákat — tételes megfogalmazások, hagyományos vallásgyakorlati formák, jogrendszer, stb. — elkezdtük „tartósítani", konzerválni. A „hithűséget” már nem Jézus evangéliumán, hanem csakis a tridenti zsinat határozatain, enciklikák szövegén stb. kezdték lemérni. A tiszteletreméltó kánonok alibit biztosító bástyává váltak, mely mögé zárkózva kezdtek sokan védekezni az „új”, a „felforgató modern eszmék” stb. ellen. Elfeledték, hogy nem múzeum, kiállítási termek és tárgyak gyűjteménye, hanem ÉLŐ egyház vagyunk, és kell, hogy maradjunk. Tudjuk, hogy Jézus saját korának írástudóinál és farizeusainál ugyanilyen, a „régit”, a „törvényt" őrző magatartással találkozott. Azokkal helyezkedett szembe, akik a szombatot (törvényt) emelték az ember fölé, s képtelenek voltak felfogni, hogy épp a szombat van az emberért. A legszönyűbb pedig épp az volt — ezért is kiáltott Jézus oly sok „jaj nektek"-et a farizeusokra, — hogy saját emberi hatalmukat és gondolataikat Isten nevével akarták szentesíteni, igazolni. — Csak félve, de mégis kötelességszerűen tesszük fel a kérdést — mert Krisztus evangéliumán kell lemérnünk önmagunkat — vajon nem hasonlít-e egyházunkban ma is sok minden az akkori helyzethez? Nem akarnak-e köztünk ma is sokan értelmetlenné, életidegenné vált, sőt az élet, a tudomány eredményeinek ellene mondó szokásokat, törvényeket a „szent tradíció” nevében konzerválni? S miként a Jézus korabeli farizeusok, ők is azt vélik, hogy mindezzel Istent, az ő ügyét szolgálják! Tudjuk, hogy Jézus épp az ilyen helyzet láttán kiáltotta világgá tán legkeményebb szavait a mennyek országát az emberek elől elzáró, az özvegyek házait fölélő, a templom aranyára esküvő „esztelen és vak” farizeusok és írástudók ellen (vö. Mt 23, 13—39). — Igenis, Jézus Krisztus nem „más” helyzetben, hanem pontosan olyanban szólt akkor, amilyen a miénk ma. A régi külsőségek, formák, az emberi agyafúrtsággal meghozott törvények eltakarták, elnyomták az egyetlen szentet és igazat: Isten akaratát. Az az embertípus, amelyik akkor nem volt képes nyitott lenni a felszabadító örömhír felé, ma éppúgy képtelen kitörni a „szisztémából”, képtelen örülni annak, hogy a tíz éve megkezdett zsinat alkotó erővel és fantáziájával végre a mindig megújítani képes Isten felé fordult, hogy egyházunkat újra Jézus evangéliumának ítélőszéke elé állította, amikor mindannyiunk feladatává tette: az örökérvényű régit hirdessük és éljük modern formákban, hogy Isten igazi arcát tárjuk fel az emberek előtt. Harmadik megállapításunk, hogy sokkal nagyobb hittel és komolyabban kellene arra gondolnunk, amit ugyancsak Jézustól hallunk: ne legyünk túlzottan aggodalmaskodók, merjünk jobban, erősebben BÍZNI AZ ISTENBEN (vö. Mt 6,25—26). Ne bizakodjunk oly öntelten saját tudásunkban és képességeinkben, ne a saját igazunkat védjük, hanem a velünk élő Isten igazságát és erejét tárjuk a világ elé. Nem kel- lene-e számos régi „szépségtől", „emléktől" elbúcsúznunk, és — Isten szerető gondoskodásában bízva — saját munkánkkal, a régi alapon tovább építenünk az újat? A „szent gondtalanság”, a „mindig nagyobb" és erősebb Isten felé fordulás helyett azonban inkább csak „óvunk", óvakodunk és félünk. Félünk az újtól, az egészséges kezdeményezéstől, a jövő felé tekintéstől. „Régi dicsőségünkre” gondolva félünk attól is, hogy bevalljuk: az „emberi” az egyházban valóban sokszor csődöt mondott, tévedett. S épp ez kötelezte mindig a következő generációt, hogy korrigáljon, hogy elvégezze a „napi munkát". Féltünk és félünk attól, hogy bevalljuk: dogmáink csak egy cseppnyit merítenek ki 172
