Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - TÁVLATOK - Úton Jézus evangéliumának ítélőszéke elé
TÁVLATOK OTON JÉZUS EVANGÉLIUMÁNAK ÍTÉLŐSZÉKE ELÉ Legyen szabad ezúttal saját írásomból idéznem: „Krisztus evangéliuma nemcsak a legradikálisabb kérdésekkel és követelményekkel jelentkezik minden kor embere előtt, hanem olyanokkal is, amelyekre egyetlen kor sem tud teljességgel megfelelni. Mindig marad a holnapra is felelni- és tennivaló. Az evangélium bírája és szó- monkérője marad mindig az egyháznak és minden keresztény embernek" (TEOLÓGIA, 1968, 8). — Folytatásképp pedig álljon itt néhány sor egy fiatalember leveléből: „Komolyan foglalkozom a gondolattal, hogy .hivatalosan’ is kilépjek az egyházból. Mert lélekben ezzel az egyházzal, mellyel nap mint nap találkoznom kell, már nem sok kapcsolatom maradt. Lassan képtelen vagyok elviselni, hogy plébániánkon a lelkészkedő papság (tisztelet a nálunk is meglévő, vagy éppen másutt fellelhető kivételnek), de a hívek nem kis része is a felnőtt, modern és napjaink átlagműveltségével rendelkező emberhez méltatlan magatartást tanúsít. A múltkor is, amikor az egyik misén illő figyelemmel (talán .áhítatot’ kellene írnom?) hallgattuk a prédikációt, egy fiatal férfi félhangosan közbeszólt: De hiszen ez egészen másképp van! Miért nem tanul a pap is?! — a körülöttünk állók pisszegve ilyeneket mondtak: pogány, istentelen, persze, ezek a mai fiatalok, stb. — Ügy érzem, a közbeszólónak volt igaza, de egyúttal bátorsága is, — s épp ez a szomorú, hogy oly kevés akad, aki legalább csendben tiltakoznék ... Nemegyszer kaptam már magam rajta, hogy sok mindenért Istent teszem felelőssé. Pedig mindez nem ő, mindaz, amit az egyházban látnom, tapasztalnom kell, újra és újra az emberi gyarlóság. De hát akkor miért álljon Isten és közém az ilyen farizeusi közeg, a bólogató Jánosok ájtatos hada? Miért kapcsoljam magam olyanokhoz, akik csak akadályt jelentenek számomra, hogy Jézussal találkoz- hassam? Jobb ezért, ha kilépek, ha magam keresem, és tartom fenn a kapcsolatot* Istennel.. Szomorú, nagyon lehangoló, amikor az embernek ilyen vagy hasonló megnyilatkozást kell — nem is egyszer — hallania vagy olvasnia. Az ilyen levelekben, kritikákban szereplő tények — fedjék bár csak töredékesen is a valóságot — elgondolkoztatnak. Mert bár nem kétséges — s ezt szeretném már most előrebocsátani, — hogy a levélíró téves következtetést vont le kínos tapasztalataiból, de ahhoz sem férhet kétség, hogy olcsó és könnyelmű válasz lenne, ha az ilyen problémák hallása- olvasása nyomán a „hát igen, ilyen a modern hitetlenség” megjegyzéssel válaszolnánk. Mintegy ötven évvel ezelőtt írta le Romano Cuardini: az egyház ébredezni kezd a lelkekben. — Ma viszont egy „ultrának” aligha mondható teológus — Josef Rat- zinger — ezt kell, hogy leírja: az egyház lassan kialszik a lelkekben, széthullik a közösségben, (in: H. U. v. Balthasar—J- Ratzinger: Warum ich noch ein Christ bin. — Warum ich noch in der Kirche bin? München, 1971. 58.) Nem kétséges: MA az utóbbi megfigyelő látja, és írja le helyesen a valóságot. Nem csupán a belső kritika hangja jelentkezik lépten-nyomon, hanem sokan — mint idézett levélírónk is — magával Istennel, Jézussal állítják szembe EZT az egyházat. Ügy akarnak Krisztushivők maradni, hogy félreállítják az „akadályt”, az előttük álló intézményt, a látható egyházat. Jézus felé fordul napjainkban sokszázezernyi fiatal, de nem ismeri el, sőt tehernek tartja az evilági hagyományokkal, társadalmi „pozíciószém- lélettel” és megannyi ballaszttal élő, a történelmi fejlődéssel szembenézni nem akaró (vagy nem képes) egyházat. (A számos adatfelvétel közül csak egyre, Ottó Mayér innsbrucki egyetemi tanár felmérésére utalunk, vö. Új Ember 1972. V. 28.) Mindennek tudomásulvétele azonban nem elég. Fel kell tennünk önmagunknak a kérdést: vajon hol vétettük el az utat? hol a hiba? jézusnak és a Szentlélek velünk maradásának hivő tudata talán oly· 170
