Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Megvalósítható-e a kereszténység?
Szaiézi Szent Ferenc jelentőségét külön ki kell emelni ebben a tekintetben. „Ha laikus életszentségről, modern áhítatról beszélünk — jegyzi meg Rónay György —, jóformán mindannyiszor az ő alapelveit ismételjük'' (Szentek, írók, irányok, 1970, 24. o.). írásainak nagy jelentősége, hogy a Krisztus-követés eszméjét „kiszabadította a kolostorból" (Strovski). Ö is mondja: „Azt kell akarnunk, amit Isten akar”. Ugyanakkor írásaiból kiragyog a keresztény tökéletesség útjának derűje, életszerűsége, humanizmusa. Aranyszabálya: „mindent, szeretetből . .., semmit kényszerből". Nem híve semmi lankatag szentimentalizmus- nak. Ezt vallja: „Szeretem a független, erőteljes lelkeket". Egyúttal fölismeri, hogy a „tökéletességre jutás módjai különfélék a hivatások különbözősége szerint". Szaiézi Szent Ferenc nagy érdeme tehát az, hogy a Krisztus-követés eszméjét a világban élő és napi gondjaival, sokszor egészen profánnak tűnő elfoglaltságaival bajlódó ember számára vonzó, de főként gyakorolható formában törekszik megfogalmazni. Ki kell emelnünk ebben a tekintetben Newman kardinálist is, aki tovább mélyíti ezt az értelmezést. A világban élő keresztény — mondja — „hivatása teljesítése közben találkozik Krisztussal". Jelenlétének akkor is örülni tud, „amikor hivatásbeli kötelességeit teljesíti”. Ezt is mondja: „amint Krisztust kell látnunk a szegényekben, üldözöttekben és a gyermekekben, ugyanúgy őt kell látnunk ... a választottakra bízott tennivalókban is". Megemlíthetjük Godir, abbét, aki a munkások életére alkalmazza az evangéliumi hívást. Utalhatunk Teilhard de Chardinre, aki a szaktudomány emberéhez viszi közelebb Krisztust. Idézhetjük Kari Rahnert, aki egész tágasságában igyekszik megragadni a kereszténységet, kiterjesztve a Krisztussal való találkozás lehetőségét az „anonim keresztényekre" is. S külön kell szólnunk Thomas Mertonról, aki írásaival lassanként a világ katolikus intelligenciájának (és másoknak) válik lelki vezetőjévé, — halála után is. Ö különösen jól ismeri, mit jelent a keresztény tökéletességgel kapcsolatban számolni az emberek sajátos egyéniségével, megismételhetetlen életszituációjával. Ezt hirdeti: „mindegyikünknek sajátos hivatása van a Krisztus-hasonlóság megvalósítására". A zsinat tehát megfelelő szellemi előzmények után - immár hivatalos formában is - megszövegezhette a Krisztus-követés új és tágasabb jelentését, tekintetbe véve a sajátos életkörülményekkel bíró emberek egyéni létszituációját. A keresztény tökéletesség itt már nem csupán a szerzetesi életformára tekint, hanem a világban való lét emberi tágasságában nyer megfogalmazást. „Minden keresztény ember... a szeretet tökéletességére kapott meghívást” — olvassuk az egyházról szóló konstitúcióban (40. p.). Aztán ezt is: „Akik dolgoznak — s olykor fáradságosan —, azok az emberi munkával tökéletesítsék magukat, segítsék embertársaikat, gyarapítsák az egész társadalom javát, és bontakoztassák ki a teremtést. Kövessék Krisztust is a tevékeny szeretetben .... és éppen mindennapi munkájukkal emelkedjenek magasabb életszentségre” (41. p.). A Krisztushoz tartozás tehát nem idegeníti el a keresztényeket világalakító feladataiktól. Számol a mai ember körülményeivel és Igényeivel. Nem tartja a személyiség megosztásának a kettős elkötelezettséget. A Krisztussal való bensőséges ,,találkozás" nem csupán a szentmisén vagy az imádságban képzelhető el, hanem egészen váratlan élethelyzetekben, például egy művészi alkotás közvetítésével (kép, szobor, vers, film, zenemű) vagy egy közhelyekből kiinduló utcai beszélgetésben. Van ebben valami kegyelemszerű. És van benne valami életreszóló, valami mélyen személyes jellegű meg érintettség. Nem adhatja meg ezt a puszta látás vagy hallás. Nem elég hozzá az, hogy valaki „ott van” a misén, nem elég, hogy vallásos szöveget olvas, amelynek Jézus a „témája”. Az ilyen találkozás „jelenlétet" igényel. A személyiség visszhangját váltja ki, ahol az ember váratlanul rezonálni kezd, és egy alig észrevehető konverzió részesévé válik, legyen akár fizikus, színész, orvos, távfutó vagy mozdonyvezető. Ez a Jézusra fölfigyelő, őt kérdező, tőle tanácsot kérő, hozzá visszataláló, felé megnyíló, vele sorsközösséget vállaló „találkozás" és „együttléi’’ az, amely tekintettel van az élet regiszterének gazdag változataira, és várhatólag elbírja a jövő próbáját egy szekularizált világban is. Megvalósítható-e a kereszténység? — Az eddig elmondottak a tapasztalatra való utalások mellett is elméletinek tűnnek. Talán egyszerűbb lenne hivatkozni a mindennapok fényeire: emberekre és családokra, akik a maguk módján, a maguk küzdelmeivel és problémáival, de élik a keresztény életet... 168
