Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Megvalósítható-e a kereszténység?
hát még mindig függőben hagyja a Krisztus-követés kellően tágas megvalósításának — a jelenben is érvényesíthető — gyakorlati lehetőségeit, amit a német nyelv így fejez ki: „Übertragung auf Gegenwartsituationen" (= áttétel a jelen helyzeteire). 3. A harmadik értelmezési forma tulajdonképpen most van kialakulóban. Részletekbe menő megfogalmazásához döntő indítást adott a II. Vatikáni zsinat. Az újabb problémák radikális fölvetésében azonban igen jelentős szerepe van az egzisztencializmusnak, a perszonalizmusnak, valamint a korszerű szentírásmagyará- zatnak. A probléma negatív oldala a régebbi értelmezésmód hiányosságának felismerése. Yves Congar: Az élő Isten útjai (Les voies du Dieu vivant, 1962) c. könyvében többször is megjegyzi, hogy a Krisztus-követés „hagyományos formájában már nem kielégítő a mai ember számára’’. A pozitív oldal pedig az, amit főként oz egzisztencializmus tudatosít· hogyan lehet valaki keresztény, tehát hogyan vállalhatja Krisztus követését, miközben teljes felelősséggel vállalnia kell a világnak és az emberiségnek való elkötelezettséget, kialakítva saját egyéniségét, hivatását életkörülményeit? Nem nehéz ebben felismerni a napjainkban oly sokat emlegetett kérdést, melyet általában a „keresztény ember a világban’’ cím alatt foglalunk össze. Ha nevet próbálunk adni ennek a legújabb értelmezési forrnának, talán a Krisztussal való találkozás látszik legmegfelelőbbnek. A „találkozás” szót Gabriel Mar- ce/-től kölcsönözzük. Ez a szó eléggé tágasnak, vonzónak, reálisnak és több dimenziós jelentésűnek mutatkozik ahhoz, hogy befogadják akár az „atomkor” keresztényei is. — Mi jellemzi ezt a legújabb értelmezési módot? Elsősorban az, hogy megőrzi a „Krisztus-követés” lényegét, sőt még intenzívebben kiemeli, hogy a tökéletesség mértéke a szeretet. Tágasságában mégis túlszárnyalja az előbb vázolt értelmezési formákat. Tekintettel van az emberi élet egészen konkrét adottságaira: horizontálisan az életkorra, nemre, hivatásra, kultúrára, vérmérsékletre, a korszakra stb.: vertikálisan pedig a Krisztushoz tartozás bonyolult differenciáltságára, a keresztény tökéletesség árnyalataira és fokozataira (az érdeklődő, a tájékozódó, a vitázva csatlakozó, az elkötelezett hívő stb.). Jellemző rá az egyéniség s vele a személyes döntés tiszteletben tartása, az életformák merészsége, az egymással összeférő, többrétű elkötelezettség fenntartása (pl. hivő és forradalmár). Mert amikor valaki személyében megérintve találkozik Krisztussal, és bármilyen közösséget vállal vele, ez a találkozás sokszínű és változatos, mint az élet. Van, aki csatlakozik Jézushoz, és vele marad. Van, aki elmaradozik tőle, mert éppen más valami érdekli. Van, aki egy darabig mellette megy az úton, aztán elesik, és elhárítja a feléje nyújtott kezet. Van, aki csak távolról követi, és másoktól érdeklődik felőle. Van, aki észrevétlenül keresi fel, mint Nikodémus. Van, aki az élet más utóira távozik tőle, és csak nagyon sokára tér vissza hozzá, talán csak az út végén. Mégis tudja, hogy Jézus irgalmas lesz hozzá, mert könyörülete fölülmúl minden jogászi igazságosságot. . . Krisztus követése tehát új értelmet nyer, miközben szervesen továbbépíti a régit, és ezzel új megvilágításba kerül a kereszténység megvalósítható voltának nagy kérdése is. Krisztussal való közösség és egyéni létszituáció A harmadik probléma tulajdonképpen szorosan kapcsolódik a Krisztus-követés mai értelmezéséhez, mint annak még konkrétabb körvonalazása. Mert a keresztény tudatban és a kívülállók gondolkodásában is eléggé sok a félreértés a kérdést illetően. Ezen azonban aligha lehet csodálkozni, hiszen a keresztény tökéletesség új távlatai - mint említettük — most nyílnak ki előttünk, főként a zsinat iránymutatásai nyomán. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a felismerések is ilyen újkeletűek. Mélyebbre látó szellemek már régebben észrevették az egyházban, hogy a hagyományos aszketikus írások és maga az igehirdetés is túlzottan a szerzetesi életformát veszi tekintetbe, amikor „keresztény tökéletességről” beszél. 167
