Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)

1972 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Megvalósítható-e a kereszténység?

tisztábban fölmutató megfogalmazást önmagunk és a kívülállók számára. Az általunk adható válasz igen sokrétű, méreteiben nagyon különböző lehet, Szent Pál egyszerű vallomásától: „Az élet számomra Krisztus” (Fii 1,21), - egészen a több kötetes teológiai munkákig, melyek részletesen kidolgozzák a Krisztus4követés eszméjét a keresztény életre alkalmazva.

De hát mik végül is azok a sajátos alkati tulajdonságok, amelyek a kívülállónak a legtöbb nehézséget jelentik? Mi az a kereszténységben, ami a megvalósítást tekintve magában a hivőben is nemegyszer támaszt konfliktusokat? — Sok mindent el lehetne sorolni, most azonban meg kell kísérelnünk, hogy a legalao- vetőbbeket hozzuk felszínre. Nyilván visszatérő nehézséget okoz az ideál és a valóság viszonya, aztán a Krisztus-követés értelmezése, végül pedig - talán legkonkrétabban — a keresztény életnek az adott szituációban, a szekularizálódó korban való realizálása.

Ideál és valóság

Ha összevetjük a keresztény éleleszményt a valósággal, néha olyan érzés tör ránk, hogy áthidalhatatlan szakadék nyílik az ideál és a valóság között. Sokan úgy érzik, hogy eltávolodtunk Krisztus tanításától; vagy ami még súlyosabb: talán nem is voltunk a közelében, mert nem is lehettünk. Mindig is kísértett az a gondolat, hogy a kereszténység csak a kivételeseknek való, tehát a „választottaknak". Nietzsche vagy Eduard von Hartmann ugyan épp ezt vitatja el, bizonygatva, hogy „béresmorált" követ, és csak az átlagembert elégítheti ki; ma mégis elterjedtebb az a nézet, hogy ideáljai miatt nem lehet szélesebb nép- rétegek vallása. Végtére Krisztus maga mondotta: „Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a kiválasztottak" (Mt 20,16). A kereszténység olyan ideális követelményekkel lép föl, melyek nem ehhez a világhoz vannak szabva. Nem mondja-e maga Jézus is: „Az én országom nem e világról való"? (Jn 18,36).

Az egyház emberi arcával kapcsolatos megnyilatkozások, a nyomasztó történelmi ismeretek sokakban megerősítik ezt az ítéletet. Főként a kívülállót zavarják ilyen tapasztalatok birtokában azok a kifejezésmódok, amelyek a keresztény szöveqekben gyakran előfordulnak, tehát strukturálisan is kimutathatók: „tökéletes élet”, „keresztény tökéletesség” stb.

Még a hívőnek is problémát okoz a gyakran idézett szentírási mondat: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes" (Mt 5,48). De hát nem irreális ez? Nem nyilvánvaló bizonyítéka-e annak, hogy a kereszténység olyan ideált tűz ki követői elé, amelyet megvalósítani képtelenség? Vajon lehet-e ebben az értelemben Isten az ember mértéke? — E probléma azonban megoldódik, ha tekintetbe vesszük, hogy a szöveg tulajdonképpeni értelme ez: „Legyetek tökéletesek, mint ahogyan a ti mennyei Atyátok is tökéletes”.

Ezzel azonban még mindig nem oldódott meg a „tökéletes élet” eszményének annyi kétséget kiváltó jelszava, és még ebben a szövegezésben is irreálisnak tűnhet. Mert maga a „tökéletesség” fogalma sem illik világunkhoz és a benne hömpölygő emberi történelemhez. Világunk ugyanis fejlődő jellegénél fogva nem tökéletes, nem befejezett. Telve van a kibontakozás feszültségeivel. A tökéletes formák a matematika russeli „mennyországába”, a geometriai „ideák világába” tartoznak. Tökéletes egyenes, gömb vagy oktaéder fizikai világunkban nem található, és nem is ábrázolható még a legfinomabb mérnöki eszközökkel sem. S ha már a geometriai ideálformák megtörnek a valóságon, mennyivel inkább az erkölcsi tökéletesség eszményei. Ügy látszik tehát, hogy maga a „tökéletesség” válik menthetetlenül illúzióvá. A „tökéletes élet”, a „keresztény tökéletesség” és a hasonló kifejezések azt a benyomást keltik, mintha a keresztények meg akarnák fogni a szivárványt.

Ezt a problémát viszont Aquinói Szent Tamás úgy oldja meg, hogy a tökéletességet a földön élő ember számára — dinamikus módon — a tökéletességre való törekvésben jelöli ki. Egészen modernnek hat az az — egyébként szerzeteseket szem előtt tartó — érdekes megfogalmazása, amely szerint a tökéletesség nem valami hibátlan teljesség, hanem „elkötelezettség" a tökéletesebb életre (vö. S. Th. II—II. 184,4.) E megállapítást mély realiz164