Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Söveges Dávid: Hagyomány és haladás az egyházban
A konzervativizmus éppúgy, mint a progresszió emberi magatartás, és így biztosan mindkettőben vannak értékes emberi vonások, de emberi gyarlóságok, hibák is. Ami egyik oldottál előny, az másfelől lehet hátrány is. A konzervatív felfogás biztonságot adhat. De azon kívül, hogy ez a biztonságérzet ellustuláshoz vezethet, néha még csalóka is. Azzal, hogy a szervezetet is a depositum fideihez (hitletétemény) tartozónak véli, — pedig nem az, — ti. könnyen megold sok nehéz problémát: ki az eretnek, ki nem? ki tagja az egyháznak? mi az, hogy pap? stb. A valóság azonban sokkal bonyolultabb, és az áthagyományozott megoldások ma sokszor már csak voluntarisztikus, önkényes megoldások; így akarom, így van! Ezzel függ össze, hogy a konzervatívok önmagukat általában nagyon is egyházhűnek tartják, a haladókat viszont liberálisoknak. Bár törekvésük az egyház iránti hűségre őszinte lehet, mégis azt kell mondanunk, hogy mivel nem tudták követni az egyház mai fejlődését, nem hűek igazán a mai egyházhoz, illetőleg annak csak néhány vonásához, — és sokszor éppúgy válogatnak az egyház szándékai között, mint a liberálisnak tartott újítók. Annak sincs semmi értelme, hogy a haladókat akár nyíltan, akár rejtetten eretnekeknek bélyegezzék. A szkizma veszélye valójában mindkét csoportnál fennáll. Régebben is nem csupán a túl gyors vagy ferde irányú progresszióból fakadtak a szakadások, hanem sokszor épp a haladni nem tudásból. A keleti orthodoxiák és a 19. századi ókatolicizmus konzervatív szakadás: nem tudták, és nem akarták az egyház fejlődését követni. A „Filioque" elvetése a keletieknél kezdetben nem volt több annál, mintha pl. valaki ma elveti a kon- celebrációt. A jövő a haladóké. De ők se felejtsék el, hogy a leghaladóbb nézet és gyakorlat is idővel megszokottá válik. És a fiatal forradalmárokból, — ha nézeteikhez makacsul ragaszkodnak — hamarosan öreg vaskalaposok lesznek. Továbbá: a mai megoldások is emberiek, ezért bennük is lappang valami hiba, mely csak az idők folyamán lesz nyilvánvalóvá; akkor pedig újra szükség lesz reformra, részben épp a mai reformokkal szemben. Emberfölötti bölcs lenne, aki ezeket előre meg tudná látni, és előre ki tudná kerülni. Azt hisszük, ha elfogultság és érzelmi terhelés nélkül gondoljuk végig a problémát, a konzervatívoknak el kell ismerniük a haladás szükségességét, a haladóknak pedig, hogy az újításnak a múltban kell gyökereznie. Az egyház életében szükség van mindkettőre. Ha már ennyire közelítenének az álláspontok, sor kerülhet a két csoport között komoly dialógusra. Nem tartjuk ezt a modern vezérszót: dialógus, egyúttal varázsszónak is, de igenis, van evangéliumi jelentése. Vele jár, hogy feltételezem a másik fél jóhiszeműségét, próbálom megérteni érveit és felfogását. E folyóirat szerkesztője arra kért, mondjak példákat arra, hogy az egyházban folyik ilyen dialógus. Sajnos, az ellenkezőjére sokkal könnyebb lenne példát találni, arra, hogy megtagadják a dialógust, mégha a másik fél felkér is rá. A papi tanácsok első genfi kongresszusára 1970 áprilisában meghívták az illetékes római kongregációt is, és az kifejezetten megtagadta a részvételt. Tételezzük fel, hogy volt rá oka, bár az a „párizsi munkapapír”, melynek alapján a kongresszus tanácskozott, és maga az eredmény is egyáltalán nem volt olyan forradalmi, hogy attól előre meg kellett volna ijedni. — Egy kicsi és jelentéktelen területről tudnék azonban szép példát is mondani. Rembert G. Weakland, a bencések prímás-apátja tanulmányt jelentetett meg az „Erbe und Auftrag” folyóiratban (1968) a zsoltárokról mint imáról. A következő számban erre élesen válaszolt egy fiatal bencés, Anselm Roth, aki szerint a mai ember, de a szerzetes sem tudja a zsoltárokat imának elfogadni. A prímás-apát helyesbítette a maga pontatlan kijelentéseit, és elismerte a nehézségeket, igyekezett tételét jobban kifejteni. A cikk hangjában sértődöttségnek nyoma sem volt, sőt láthatóan örült, hogy az eszmecserére sor került. Azt hiszem, joggal sorolhatjuk az ilyen megkezdett — sajnos, nem folytatott — dialógusok közé azt a dokumentációt is, melyet G. Caprille tett közzé (3): összegyűjtötte VI. Pál pápa nyilatkozatait a felvonulásokkal tüntető, kontesztáló fiatal papokra vonatkozóan. Bár a pápa azt mondja, hogy ez számára az egyik legsúlyosabb kereszt, mégsem kizárólag elítélően szól róluk; többször kifejezi, hogy tanulni is lehet tőlük, hogy igazi, meglévő hibákra is felhívják a figyelmet. 162
