Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Söveges Dávid: Hagyomány és haladás az egyházban
ződmény. De mégis, mely alkotóelemek tartoznak az eredethez és a lényeges hagyományhoz, és melyek benne a csak emberi, a korhoz kötött hagyományok? A kérdésre nehéz válaszolni. A „vissza az eredethez”, „vissza a forráshoz” elvét is differenciáltan kell kezelni. Erre int a reneszánsz példája, mely „vissza az antikvitáshoz” jelszóval indult, erre a reformációnak „vissza a Bibliához" elve, erre Rousseau „vissza a természethez” kívánalma. A kezdet nem abszolút, kívánja a folytatást, s az egész közbeeső folyamat is része az egyháznak, benne van az egész tradíció is. Nem lehet úgy tekinteni a jelen helyzet és a kezdetek közé eső folyamatot, mint az aranykortól való eltérést. De minden tradíciót sem hurcolhatunk magunk után, mint a mesebeli kéthüvelykes királynő a kétméteres uszályát, amelytől aztán már nem tudott lépni sem. A reformok meghatározásához a haladók általában az új teológia hatására a kezdet mellé fel szokták venni a jövőt is, a véget, az eszkatológiát: afelé kell irányulnia a megújulásnak is. A jövő azonban függ Isten kifürkészhetetlen akaratától, de az emberi szabadságtól is, és így egyértelmű választ nem kaphatunk. Nem döntő a tartalom és torma megkülönböztetése sem, olyan értelemben, hogy a tartalom maradandó, változatlan, a forma változó és a kortól függő. A strukturalizmus hatására ez a megkülönböztetés ma kérdésessé vált: a forma és tartalom mindig szétválaszt - hatatlan egységben jelentkezik, és ha változtatjuk a formát, változik vele a tartalom is. Ha egy regényt átdolgoznak drámává, az tartalmában is változik. Ez így van meg a kinyilatkoztatás írásbeli formájával, a Szentírással is. Mást mond az Egyiptomból való kivonulásról a 104. történelmi zsoltár, és mást az Exodus. Nem visz jelentősen előbbre az sem, ha külső és belső reformot különböztetünk meg. A belső reform feltétlen szükséges, ez az a metanoia, melyről az evangéliumok beszélnek. A konzervatívok tehát elfogadják a belső reform szükségességét, de csakis ezt. Szerintük a bajok forrása nem más, mint a keresztényeknek, — akár papok, akár világiak — gyenge hite, sőt hitetlensége, elvilágiasodása. Ezt kell megjavítani (2). De bizonyítható-e, hogy a haladóknak gyengébb a hite? A hit értéke elsősorban nem tárgyának terjedelmétől függ, hanem mélységétől, élő voltától. Nem attól, hogy milyen szélesen fogadja el valaki hittel pl. a nem kötelező pápai megnyilatkozásokat is, hanem hogy mennyire élő a kapcsolata Krisztussal. Az újítók a társadalmi példákon okulva azt vallják, hogy nem csupán a belső lelkűiéiben lehet a javítani való hiba, hanem az egyház szervezetében is: ez is emberi ugyanis. A történelemből tudjuk, hogy bizonyos bajok: rabszolgaság, igazságtalan vagyonvagy földbirtokelosztás, elnyomás csak a struktúrák megszüntetésével gyógyíthatók, bár az egyesek, akik élnek az ebből fakadó jogtalan „jogaikkal", és részesei ennek a rendszernek, önmagukban még lehetnek teljesen jóhiszeműek, azaz szubjektíve nem bűnösök. Mos hát ezért is van nagy szükség külső reformra, azaz az egyházi struktúrák, intézmények meqújításá:a. VII. Gergely reformja egyszerre volt belső, lelki reform, és külső, egyházpolitikai is. Viszont jellemző mai példa, hogy a genfi papi konferencia a papság krízisévei kapcsolatban csak a külső reformokról beszélt, az 1971-es püspöki szinodus pedig csak a lelki reformról: így elbeszéltek egymás mellett. Nagyon eltérő módon értékeli a két csoport a jelenkori egyháztörténet nagy eseményét, a II. Vatikáni zsinatot. A zsinat a haladóknak ad igazat. Kezdve XXIII. János pápa jelszavától, az ,,aggiornamento”-tól, melyen természetesen nemcsak ügyes alkalmazkodást, hanem belső megújulást is kell értenünk, egészen az olyan zsinati szövegekig, mint az ökumenizmus-dekrétum 6. pontja: „Minden keresztény megújhodásnak (= renovatio Ecclesiae) az a lényege, hogy az egyház hűségesebben teljesíthesse hivatását... A földi vándorúíját járó egyházat Krisztus szüntelen ilyen megújulásra hívja (= perennis reformatio). Mint emberi, mint földi intézmény folytonosan rá is szorul". A konzervatívok a II. Vatikáni zsinat helyett szívesebben tekintenek a Tridenti- num.ra. Azt azonban nem szabad elfelejteniük, hogy a Tridentinum nem csupán anatémákat mondott a protestáns tanokra, hanem olyan intézkedéseket is hozott, amelyek erősen megváltoztatták az egyház addigi intézményeit, addigi szokásait, mint pl. a papnevelés szemináriumi szervezetét. II. Merre felé kell tehát ebben a feszült vitában a megoldást keresnünk? Mint láttuk, minden téren jelentkezik a haladás és maradás elve. 11 Teológia 161
