Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Söveges Dávid: Hagyomány és haladás az egyházban
ház is bezárkózik a „gettóba”, elzárkózik a világi fejlődés elől. Ettől kezdve egyre gyanakvóbban, elítélőleg nézik az új eszméket, mozgalmakat, irányzatokat, ellenséget látnak ben- nük, szembekerülnek velük, - és ezáltal természetesen az emberek, a hívek nem kis számú csoportjaival is. Legyen az az újság munkásmozgalom, fejlődéselmélet, bibliakritika, pszichoanalízis, nonfiguratív művészet vagy akármi más, — ezekkel szemben erősítik a bástyákat a „régi” védelmére. A megbízható régit, meglepő módon, a középkori virágzásban, a 13. században találják meg. A templomépítésben pl. általános lesz — van püspök, aki kötelezően elő is írja, — az új gótika, a gótika utánzása. Az egyházi zenében a gregorián teljesíti ugyanezt a feladatot. A filozófiában és teológiában a tomizmus, — mind akkori értelmezésben. Persze a középkor elmúltával ezek a formák más tartalmakat hordoznak, sőt kénytelenek bizonyos fokig módosulni is. A gregoriánt legtöbbször a barokk hangszer, az orgona kíséri; az újgótika sem teljesen ugyanaz, ami a régi volt; és a tomizmus is kénytelen egyre többet foglalkozni új problémákkal, pl. a filozófiában az ismeretelmélettel. 4. Az egyház Istenből él. Ennek kell meglátszania minden megnyilvánulásában: a haladásban és maradásban is. A felfoghatatlanul nagy Istenből azonban mi csak részleteket tudunk meríteni, és épp aszerint, hogy milyen az istenképünk, melyik oldalról közelítünk hozzá, változhat felfogásunk a haladás kérdésében is. A Biblia Istene sok mindenben állandó, örök, kezdettől fogva levő, de ugyanakkor sokat beszél arról is a kinyilatkoztatás, hogy ez az Isten dinamikus, belenyúl a történelembe, cselekszik, és elsősorban: szeret, lehajlik az emberhez, szinte alkalmazkodik annak változó sorsához. Nos a konzervatívok legtöbbször, — ha nem is kizárólagosan és tudatosan, — a bölcselet Ens Absolutumában látják az Istent. Erre alapozzák a maguk vallásosságát. Mert ha az Isten változatlan, a rá épülő vallásnak is annak kell lennie. A progresszívek inkább, és jóval tudatosabban, a Biblia Istenét tartják szem előtt, vagy ha filozófiaiiag akarnak megfogalmazni — ezt ritkábban teszik — az Actus purust, a tiszta tevékenységet, a dinamikus Istent. És bár a kinyilatkoztatás be is fejeződött Jézus Krisztusban és a Jelenések Könyvével, azért ez a mozgás még most sem szűnt meg: ezt a kinyilatkoztatást el kell juttatni minden néphez és minden kor emberéhez, és ez is Isten további „aktiváló", mozgató tevékenységével történik. A vita a két fél között azonban nem annyira az istenfogalom körül zajlik, sokkal inkáb az emberkép, az egyházfogalom, s az egyháznak a világhoz való viszonya körül. Erre itt nincs módunkban részletesebben kitérni. De az Istenről alkotott kép belejátszik a többi kérdésbe is. A konzervatívok egyházképében pl., nem tudatosan ugyan, de van egy monofizita vonás, — egyébként krisztologiájukban is, — annyiban t.i., hogy az egyházban csak a változatlant, örököt, istenit akarják látni. Pedig éppen olyan hangsúllyal kellene vallani az emberi tényezőt is. A kalce- doni formüfa valamiképpen ezen a téren is érvényben van. Ahogy Krisztusban az isteni és emberi szét nem választhatóan, de össze nem keverve mindig megvan, éppúgy az egyházban is. A haladók viszont a viták hevében sokszor háttérbe szorítják az isteni elemet, és az egyházban elsősorban, ha nem is kizárólagosan, emberi intézményt látnak, és ezért akarják „emberi módon” megreformálni. Mindkét félnél bizonyos kishitűség van a háttérben: egyesek emberi módon gondolkodva úgy akarják megmenteni az egyházat, hogy minden maradjon a régiben, a másik fél pedig azzal, hogy majd mindent emberi újításokkal fog megmenteni. A konzervatívok az egyházat mint intézményt látják isteninek, és mint ilyent tartják változtathatatlannak. A haladók gyakran csakis a karizmákat látják az egyház lényeges részének, közvetlenül isteninek, és ezekre akarják építeni a változást. Igazában mindkettő — intézmény és karizma — isteni és emberi formák között él és működik. A kérdés tehát így fogalmazható meg: miben is állion a reform, hogy az identitás megmaradjon, hogy ugyanaz a Krisztus által alapított egyház éljen tovább? A reform szükségességét ugyanis — a legszélsőségesebben maradiaktól eltekintve, — a konzervatívok is vallják. Abban meg kell egyeznie a két iránynak, hogy a kereszténység Krisztusra, az isteni alapítóra megy vissza, nem pedig emberi kép
