Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Rezek Román: Teilhard de Chardin belső dialógusa
„A lehető legjobban kell folytatnunk az úttörők hálátlan feladatát; sosem szabad elvesztenünk élő kapcsolatunkat a .haladó sereg zömével', mert az egyetemes és hierarchikus egyházban ejti ki Krisztus az örök élet szavait, s nem szükségképp a mi szegényke filozófus- vagy tudósfülünkbe .. . Ha józanok vagyunk, hát még azt sem kell sajnálnunk, hogy a tanítóhivatal bizony lassacskán alkalmazkodik, vagy éppen kevéssé ért meg minket; pedig hát ha elvárja tőlünk, hogy „sentire debemus cum Ecclesia", ő meg gyakorolhatná a „sentire cum hominibus" magatartást! ... De Uram Isten, mi történnék, ha a hivatalos egyházi vezetők nagysebesen szürcsölnének minden ,új bort'? Bizonyára nehezen kerülnének el nevetséges melléfogásokat, vagy életképtelen .illuminóciókat'” — írta P. Maréchai 1934-ben P. Teilhard-nak. Erre a jó tanácsra szinte válaszként olvashatjuk P. d'Quince S. J. nemrég megjelent két kötetét (Un prophéte en procés: Egy prófétát (Teilhard-t) perbe fogtak) és Teilhard bizalmas leveleit, amelyeket barátiához, P. Auguste Valensin-hez, meg Mgr. Bruno de Solages-hoz és H. de Lubac-hoz írt (1972 márciusában megjelent nagy kötet) ... A lényegük: legyőzte a lázongását, s elénk tárta azt a Krisztust, aki mindig megújíthat mindent. Persze kicsit „pikáns" vállalkozás volna részemről, ha idéznék egy-két olyan latin levelet, amelyet Teilhard kapott legfőbb elöljáróitól, amikor szeretie volna kiadatni A? Isteni Miliő és Az emberi jelenség c. könyveit. Ezeknek a válaszoknak merevsége (vagy közbe-közbe odavetett vállveregetése) pontos megfelelője (illetve kiváltója) azoknak az erőshangú és belső gyötrődést tükröző kijelentéseknek, amelyeket Teilhard — csakis a legbenső barátaihoz írt leveleiben — megengedett magának. Tehát „süketek dialógusa" volt mindez? Nem! Mert az idők során eljutottunk oda, hogy — bár hivatalos jezsuita nyilatkozat mindmáig sem jelent meg Teilhard .elfogadásáról’, — azt mégis kimondotta a jelenlegi jezsuita generális (Arrupe), hogy „nem lehet el nem ismerni Teilhard világképének gazdagságát”. Ennek az óvatos megfogalmazásnak mélyén már határozottan pozitív eredmény rejlik. Egyrészt: a ,Teilhard-t védő’ elöljárói óvatosság, másrészt pedig a Teilhard részéről mindhalálig megtartott egyház-hűség és ugyanakkor eszméihez való ragaszkodás meghozta gyümölcsét. Bár Maritain azt állítja (keserves humorával), hogy a II. Vatikáni zsinat szövegeiben „egyetlen szótagot sem lehet találni Teilhard szelleméből”, a valóság mégis az, hogy tudjuk (s könyvek fejtik már ki): Teilhard-nak — a halála után — óriási hatása volt a legutolsó zsinatra , S ha valaki a zsinat dia- logizáló szellemét is azzal vádolná, hogy felelős a jelenlegi forrongó vallási krízisért, az legjobban teszi, ha elvonul az egyre kisebb számú sivatagok egyikébe, s ott nem csinál mást, csak terméketlenül monologizál . .. Teilhard még a második száműzetésében (New York-ban) is az ellenkező magatartást vállalta, A Krisztusi c. utolsó írásában: „Jelenleg szerte a Földön, az Evolúció eszméjének megszületésével teremtett új atmoszférában, rendkívül kölcsönös érzékenység állapotában lebeg az Isten szeretete és a Világba vetett hit: az Em- beren-Túlinak két lényeges összetevője. Ezt a két összetevőt mindenütt már szinte ,a levegővel lélegezzük be’. De mindkettő egyszerre általában még nem elég erős, hogy egyetlen személyben szövődjék össze. Bennem — merő szerencse folytán (temperamentum, neveltetés, miliő ...) a két összetevőnek aránya kedvező volt, s ezért egybefonódásuk önkéntelenül jött létre; de még igen gyönge ahhoz, hogy robbanásszerűen terjedjen tova. Ahhoz viszont már elég, hogy megállapítsam: lehetséges a reakció, s előbb-utóbb meg is valósul majd a lánc-reakció. Ez újabb bizonyíték arra, hogy az igazságnak elég egyszer egyetlen Szellemben megjelennie, hogy aztán soha semmi se tudja megakadályozni, hogy mindent meghódítson, és lángba borítson” (1955 március). (1) Tanulmányom egy készülő könyv vázlata. Stílusa ezért nyers és szaggatott. Szándékosan (helyszűke miatt) mellőzöm a bibliográfiai utalásokat: az idézetek és a kivonatos tartalmi összefoglalók mellé szúrt számok viszont érzékeltetik Teilhard dialógusának evolúcióját, illetve a körülményeknek megfelelő megnyilatkozását. Jórészt Teilhard kiadatlan (és kiadásra talán sosem kerülő) kézirataiból idézek: a két sorozat Napló 18 füzetéből, a Lelkigyakorlatos Följegyzéseinek és Ol157
