Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)

1972 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Rezek Román: Teilhard de Chardin belső dialógusa

„ön talán azt kérdezi, miként ingadozhatok ilyen Scylla és Charybdis között: félelem miatt hallgatok.e, vagy kettős játékot folytatok? Semmit sem nyilvánítok tán ama bizonyos különbözőségből, amely megvan bennem, — mert félek az üldöztetéstől? — avagy pedig talán elrejtem ezeket az eltéréseket, hogy az egyházban maradva alááshassam a dogmatikai terepet? Megkísérlem megmagyarázni önnek azt a közbeeső utat („via media"), amelyet — hiszem — fölemelt fejjel és teljesen becsületesen követhetek.

Azt hiszem, hogy semmitől sem félek oly kevéssé, mint az üldöztetéstől eszméim miatt. Bár sok esetben elég félénk vagyok, de megingathatatlan az Igazság és a szellemi függetlenség kérdésében; s ezért nem látok szebb véget, mint amikor valaki önmagát áldozza fel egy meggyőződésért. Krisztus sem halt meg másképp. — Csakhogy íme: az egyházban ugyanúgy megérzek bizonyos nem-alkalmazkodást és valami esendőséget (ezekről később· majd ismét beszélek), mint ahogy ugyanakkor képtelennek és nem-hivatottnak tudom magamat arra, hogy végleg meg merjem határozni, mi is az egyházban az egyetemes, vagy

— ha jobbnak látja ezt a kifejezést — a tengelyt-alkotó. Az egyház, mely oly hatalmas egy- begyűjtője, annyira (az egész emberi múltba gyökerezett) „kanalizációja'’ annak, ami a lelkeknek erkölcsi és .szublimáló’ életnedve (esetleges és pillanatnyi kicsinyeskedései ellenére is azt mutatja, hogy nagyszerűen képes összhangban kitágítani az emberi természetet, — ezért az Élet iránti hűtlenségnek ítélném, ha megkísérelném elhagyni ezt az ennyire organikus áramlatot. Bizonyos órákban — talán be sem vallotton és ösztönösen — azt érezhettem, hogy van pozitív okom arra, hogy .mindent esni hagyjak’; mégsem tarthatom vissza magamat, hogy meg ne lássam a következőt: .Számomra biológiai ostobaság lenne, ha elhagynám a katolicizmus vallási áramlatát'. Nem minden egyformán tetszik nekem, de nem is minden végleges benne; és rajta kívül semmit sem látok, ami jobban megfelelne azoknak a szándékoknak és reményeknek, amelyeket érzek. Még ha föltételezzük is, hogy ez a vallási forma messzebb van az Igazságtól, mint ahogy mi gondoljuk, még akkor is tény maradna, hogy a lehető legteljesebben közelíti meg ezt az Igazságot; és hogy magasabbra emelkedhessünk, ahhoz az kell, hogy vele együtt növekedve jussunk túl rajta, — nem pedig kilépve belőle, ki-ki a maga útját keresse. Ha létezik olyan Valaki, aki mindennek összpontosulási Központja, hát akkor ez a Létező valamiképp elkötelezte magát, hogy az egyház erkölcsileg sikert érjen el; s lehetetlen, hogy ez a létező haragudna ránk azért, hogy több homályos ponton, ahol nincs szó becsületességünkről, az egyháznak vetjük alá személyes véleményünket. Ezt leszögezhetjük. S mert (öngyilkosság nélkül) nem találok számomra jogot arra, hogy szakítsak az egyházzal, most már ezt kérdezem: hogyan vagyok képes ösz- szeegyeztetni ezt az egyesülésemet az egyházzal, amelyet meg kell tartanom, és azokat az eltéréseket, amelyek bizonyos pontokon elválasztanak engemet attól a formától, amelyet manapság általában elfogadnak egyes hitbeli kérdésekben? — Egészen egyszerűen azáltal, hogy számolok ezzel a lényegében ortodox igazsággal: az egyház birtokol, és századról századra továbbad Krisztusról egy olyan látásmódot (vagy tapasztalatot, vagy életet), amelynek végleges alakját és gazdagságát bármikor is képtelen teljes egészében kifejezni. Minden teológus kénytelen elismerni, hogy a pápa és minden püspök együttesen is képtelenek pontosan megmondani nekünk mindazt, ami Krisztusban van. Krisztus (élete, ismerete) minden idők teljesen egész egyházában (hívekben és pásztorokban) van letéve. Hogy végül is megértsük Krisztust, ahhoz mindarra az erőfeszítésre van szükségünk, amely — keresztény módon

— meglesz még az idők végezetéig; s ezt az érielődést egyetlen zsinat sem képes erőszakosan siettetni. Jól tudom: a dogma fejlődését (ezt a jelenséget, amely az egyháznak legdöntőbb szerves törvényévé válik mindazok számára, akik kívülről nézik, vagy akik belülről megtapasztalják) a teológusok egy része még mindig minimizáló, gyerekesen intellektualista elmélet szerint magyarázza. Ezek az emberek azt képzelik, hogy a dogma a formuláknak merőben racionális analízise révén fejlődik. Ez tarthatatlan álláspont. Mert ha így volna, hát egyetlen penetráns szellem is elég volna ahhoz, hogy úgy kiüresítse és levegőbe páráztassa az egész dogmát, akárcsak egy geometriai tételt. Csakhogy — imént mondottam már: a dogma sokkal bonyolultabb, sokkal lassúbb, sokkalta gazdagabb logika szerint fejlődik, mint amilyen a fogalmak logikája; úgy fejlődik, mint az ember, aki ugyanaz 40 éves korában, mint 10 éves korában, de akinek 40 éves formáját nem lehet levezetni a 10 éves korában megvolt formájából. Ekként változik az egyház: van egy bizonyos azonossága, de ez személyes, organikus identitás. Ez az azonosság nem zárja ki, hanem éppen ellenkezőleg: föltételezi a formulákban kifejezhető igazságoknak bizonyos keretét (ezek a formulák gyakorlatilag mind visszavezethetők erre az egyre: Krisztus az a fizikai (valóságos) központ, aki a lelkeket Istenben egybegyűjti); de ezek a formulák egyben olyan változatlan igazság-alapot fejeznek ki, amely alapnak az a sorsa, hogy mindig új aspektust öltsön magára — abban a mértékben, amelyben az ember egyre jobban tudatosítja múltját és az őt körülvevő világot. Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy Krisztus úgy van jelen az egyházban, mint a nap a mi szemünkben. Ugyanazt a napot látjuk, mint apáink, s mi mégis sokkalta nagy154