Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Rezek Román: Teilhard de Chardin belső dialógusa
szentírási gyökerekhez visszatérő karizmatikus személyek és közösségek időnkénti megjelenése — akár az egyház keretein belül maradnak, akár annak határain helyezkednek el — elemi erővel hívja fel a figyelmet a valóban evangéliumi igehirdetés szellemének megújító erejére. Igaz ez még akkor is, ha a karizma „elferdített” formát ölt. Amint ui. a biztonságérzés még nem jelent élő hitet, éppúgy a keresők úttalansága és kételye sem vezet feltétlenül tévedéshez. Sőt, sok esetben az ő jelentkezésük és megnyilvánulásaik jelzik az intézmény elégtelenségeit. Végül - bár tanulmányunk rövidsége nem engedi meg, hogy a vallásszociológia által felvetett összes idevágó kérdést érintsük — meg kell még említenünk, hogy a krisztusi rendelésen alapuló hierarchikus szervezet is magában hordja a karizma és institúció dialektikus feszültségét. - Az egyház tagjai egyúttal mindig a történelmileg meghatározott emberi társadalom tagjai is. Az egyház belső szerkezete — amely a mai közfelfogás és gyakorlat szerint nagy vonalakban a klérus különböző fokozataira és a világiakra oszlik — éppúgy magán viseli a világi társadalom jegyeit, mint e társadalom többi intézménye. Az egyházi szolgálat és az abból eredő alá- és fölérendeltségi viszonyok, amelyek rendeltetésük szerint az egész közösség szellemi javára irányulnak, a történelem folyamán nemegyszer világi értelemben is hatalmi viszonyokká alakultak át. — Egy közelebbi példával is megvilágíthatjuk az „elvilágiasodás” folyamatát: az egyházi személyek és intézmények rászorulnak anyagi javak birtoklására, - a birtoklásnak azonban mindig van társadalmi jelentősége is. Az épületek, iskolák, kórházak nemcsak az ottlakás, a tanítás, a betegápolás céljára szolgálnak, de egyúttal társadalmi szimbólumok, jelképek is: jelzik az egyház társadalmi státusát, a társadalmi szerkezetben való elhelyezkedését. — Korszakalkotó szentek és kevésbé ismert karizmatikus csoportok felhívása éppen ezért az intézményeiben való elmerüléstől, „alámerüléstől" akarta megóvni az egyházat, emlékeztetve az evangéliumi szegénységre. — Szavuk gyakran utópiának tűnt, és tűnik, mégis figyelmet érdemel: a komoly önvizsgálat és a megújulás első indítása lehet. F rövid áttekintés után is - úgy érezzük — elmondhatjuk: a vallásszociológia anyagában bőven megvan mindaz, amely feljogosítja arra, hogy korunkban részt vegyen az egyház egyre inkább feléledő és megújulásra ösztönző belső dialógusában. Rezek Román TEILHARD DE CHARDIN BELSŐ DIALÓGUSA Minden belső dialógus elkerülhetetlenül átfog három dimenziót: 1. önmagunk „párbeszédét" önmagunkkal. Ezt nevezi Teilhard a hittartalmat -átölelő sziklaszilárd hithűségnek, amely - éppen azért, hogy megőrizze a hitigaz- sógok lényegét, — olyan kifejezésformát keres, amely itt és most, a mai ember számára adja a változatlan hitalap megfogalmazását. 2. Párbeszédet azokkal, akik hozzánk hasonlóan keresik a változatlan hitalap változó kifejezését. 3. Párbeszédet az egyház hivatalos képviselőivel, akik talán nehezen értik meg - avagy éppen örömmel fogadják — az örök igazságoknak ilyen új megfogalmazását (1). Már az első dimenzióban ott rejlik a veszély, hogy azok, akik nem keresnek hozzánk hasonlóan, egyszerűen eretneknek bélyegeznek. (Ma már egyre kevesebben ítélik meg így Teilhard-t.) A második dimenzió életbevágóan szükséges, de - ha szenvedélyes formát ölt, — valódi szakadáshoz vezethet. (Teilhard felháborodottan tiltakozott ilyen „megoldás" ellen.) A harmadik dimenzión Teilhard valódi kálváriát járt végig: első jezsuita generálisa (Ledochówski) teljesen „értetlenül” kezelte őt, s legutolsó bizalmas megnyilatkozásában is csak addig jutott, hogy 152
