Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Sigmond, A. Rajmund: A vallásszociológia szerepe az egyház belső dialógusában
amely kezdetben a közösség hitét és érzelmeit fejezte ki, később egyre jobban eltávolodott az egyszerű hivő beszédmódjától*. E kifinomodott és hittani pontossággal megfogalmazott nyelvezet lassan már csak a beavatottak számára maradt érthető. Létrejött tehát a liturgiának a középkori katedrálisokhoz hasonlóan magasbaívelő építménye, amelyet a későbbi kor hívői ugyan megcsodáltak, mely tisztelettel töltötte el lelkűket a titok nagysága iránt, de az ugyanakkor nem volt otthonuk többé. Isten háza, lakása volt, ahol azonban az ember már nem lakik együtt Istenével olyan személyes közelségben, amelyre vágyik. A vallási közösségeknek mint társadalmi organizmusoknak elengedhetetlenül szükségük van az istentiszteleti formák és cselekmények rendezett, és legalábbis lényeges vonásaiban az egész világra kiterjedő szabályszerűségére. A hívek óz egyetemesen meghatározott szimbólumok segítségével ismerik fel, hogy ugyanazon vallási közösséghez tartoznak. Biztonságérzéssel tölti el őket az, hogy istentiszteletük az idők változásai közepette is összhangban marad hitük igazságaival, és hogy vallási érzelmeiket tárgyilagos formába önthetik. Megnyugtató érzéssel tölti el őket továbbá az is, hogy az előírt formákhoz alkalmazkodva eleget tettek istentiszteleti kötelezettségüknek akkor is, ha egyéni indítékaik messze elmaradnak a liturgikus cselekmény misztérium-élményétől. Viszont épp ez utóbbi körülmény mutat rá legjobban a liturgikus cselekmények rituális megmerevedésének és kiüresedésének veszélyére. A prédikációk és a vallási előírások sürgetésére a hívekben kialakul az istentiszteleteken való részvétel kötelező voltának tudata, de a kor kultúrájában élő, abból táplálkozó ember — a parancstól vagy a tényléges vallásgyakorlattól függetlenül — sokszor csak nehezen, vagy egyáltalán nem találja meg a kapcsolatot személyes hite és a vallási formák között. Minden kornak szüksége van liturgikus megújulásra, amely új — karizmatikus meglátásból származó — elemekkel gazdagítja az istentiszteleti cselekményt. Megújulásra, amely felismeri a kor emberének igényeit, és azzal, hogy megfelel ezeknek az igényeknek, közelebb hozza őt a vallási misztériumok személyes átéléséhez. Az előzőhöz hasonló problémák merülnek fel az igehirdetés és az egyházkór- mányzat fokozatos institucionalizálódásában. Jézus Krisztus az apostolokra bízta, hogy az egész világon „minden teremtménynek” hirdessék az evangéliumot. Hitünk tartalma tehát az apostolokon és utódaikon keresztül jut el minden kor emberéhez; az egyházat pedig a Szentlélek támogatása biztosítja, hogy tanítóhivatala minden időben hű marad az üdvösségre szükséges evangéliumi tanítás lényegéhez. A vallási közösség elvárja az igehirdetőktől, hogy világos és pontos tanításban fogalmazzák meg a krisztusi örömhírt. Azt, amelyet az első keresztények az újdonság és a személyes tapasztalát közvetlenségével fogadtak el, és éltek át, s amelyet a következő nemzedékek már értelmükkel is rendszerezni kívántak. Egymás után merültek fel a kérdések: kicsoda Jézus Krisztus; hogyan egyeztethető össze az isteni és emberi elem egy és ugyanazon személyben; milyen viszonyban van a Fiú az Atyával és a Szentlélekkel? stb. Az emberi kérdezés és kutatás az első századoktól kezdve megindult, és az idők végezetéig fog tartani. — Vaüásszo- ciológiailag nyilvánvaló, hogy a vallási közösségeknek — azonosságuk megőrzése érdekében — el kell választaniok hitük igazságait a tévedéstől. Minél szabatosabb formákat öltenek a tantételek, annál nyilvánvalóbbá válik, ki az, aki egységben marad a hívők közösségileg megvallott hitével, és ki az, aki attól elszakad. Az igehirdetés ennek következtében dogmatikussá válik, a vallási közösségek pedig igazhivőkre és eretnekekre oszlanak. A vallásszociológia természetesen ebben az esetben is csak a vallási közösségek egységének vagy szétszakadásának szerkezeti körülményeit kutatja. A teológia feladata marad a szakadás mögött is ott rejlő esetleges igazságcsíra feltárása, és az összhang helyreállításához szükséges dialógus felvétele. A vallásszociológia tudomásul veszi a dogmák kialakulásának társadalmi szükségszerűségét, és azt a szerepet, amelyet e folyamat a vallási közösségekben betölt: ti. élesen körülhatárolja a közösséget, és erősíti annak tagjaiban a biztonságot és az igazság birtoklásának tudatát. Ez a biztonságérzet azonban kétértelmű: gyakran együttjár a vallási türelmetlenséggel és a hatalmi eszközök alkalmazásával. Ezzel szemben a 15T
