Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Sigmond, A. Rajmund: A vallásszociológia szerepe az egyház belső dialógusában
Az egyház emberi arca tehát megnyilatkozik a - hasonló társadalmi intézmé-, nyéknél ugyancsak megfigyelhető — szociológiai folyamatokban is. A keresztény közösség mindig elismerte tagjainak emberi gyengeségeit, de - szent Pál szavainak értelmében — egyúttal annak is tudatában volt, hogy Isten ereje a gyengeségben mutatkozik meg. A vallásszociológiai elemzések azonban lényegileg' új távlatokat nyitottak ennek az „emberi arculatnak” megértésében. Rámutattak ugyanis arra, hogy az evangéliumi küldetés maradéktalan megvalósítását nemcsak az egyének önzése, gyávasága vagy középszerűsége akadályozza. Ellenkezőleg: amint egy társadalmi szerkezet időszerűtlenné válhat, úgy a szociológiai törvények értelmében az egyházi szerkezet is létrehozhat olyan helyzeteket, amelyek — függetlenül az egyesek hibájától — elfátyolosítják, sőt felismerhetetlenné teszik a világ előtt az egyház isteni arcát. Nem jelenti-e azonban ez az isteni üdvösség-terv meghiúsulását? Erre a kérdésre a vallásszociológia nem ad választ, — de nem is adhat, mert természeténél és módszereinél fogva a tényleges társadalmi és történelmi folyamatokat elemzi. Éppen ezért nem szabad olyan következtetéseket levonnia, amelyekre módszerei nem hatalmazzák fel. Hitünkben foglalt isteni ígéret, hogy az Úr nem hagyja el egyházát: az idők végéig vele marad. Isten ereje azonban a keresztény teológiai tanítás szerint az emberek működésén keresztül nyilvánul meg. Isten hatalmának természetesen az ember sosem állíthat határokat: üdvösségtervét maradéktalanul meg fogja valósítani, — az emberi együttélés törvényszerűségein, feszültségein, krízisein és átalakulásain keresztül is. Amikor tehát a vallásszociológia az egyház különböző történelmi és társadalmi alakulásának törvényszerűségeit kutatja, mindaddig nem mond ellen Istenbe vetett hitünk meggyőződésének, amíg nyitott dialógusban marad a teológiával, és nem tulajdonit önmagának kizárólagos jogot a vallási élet magyarázására. Ebben az összefüggésben szeretnénk kitérni a mai vallásszociológia egyik alapvető témájára, a karizma és az institúció kölcsönös, dialektikus feszültségére. E jelenség ismerős a vallási élet keretein kívül is: minden új szellemi mozgalomban, legyen az kulturális, politikai vagy egyéb jellegű, megtaláljuk az ellentétet az alapítónak — az új értékekkel való szembenézés személyes élményéből fakadó — elemi erejű lendülete, és az idők folyamán egyre jobban elszemélytelenedő, társadalmi formákká, szokássá váló „hagyományos folytonosság” között. Az első felismerésnek élményszerűsége, frissesége, új életet és gyökeresen új megoldásokat ígérő felszabadító ereje a társadalmi szerkezetbe való fokozatos beilleszkedés Során, a szerepek kölcsönös játékában, és az emberi magatartásformák hétköznapi- sógában szükségképpen elhalványodik. Az, ami valóban új, ami teremtő erő — ami karizma, - elkerülhetetlenül beilleszkedik a régibe. Újdonságával erjedésbe hozza ugyan a „régit”, de ez a „régi” — minden megújulás ellenére — folytonosságának törvényszerűségével végül mégis felülkerekedik. A megszokott, intézményesített viszonyok és cselekvési normák a történelem folyamán újra és újra problematikussá válnak, krízisbe kerülnek. Az időnkint követelőén fellépő megújulási igény elsősorban az eredeti forrásokhoz való visszatérésben, az alapítók „ősélményének” újraátélésében fejeződik ki. ·* Ez az általánosan megfigyelhető társadalmi folyamat különös jelentőséget nyer a vallási élet alakulásának történelmi feszültségeiben. Isten új — krisztusi — kinyilatkoztatása mindent átformáló, teremtő erővel tölti el az első tanítványok életét, és új kovászként mozgásba hozza a vallási formák megmerevedett, merőben rituálissá vált gyakorlatát. Később, amikor a kereszténység elterjedt a világon, felmerült a probléma, hogy meg kell őrizniük az új vallási közösség egységét, az igehirdetés igazsághűségét, a hitből eredő erkölcsi követelmények tisztaságát és a Krisztus által alapított apostoli jogfolytonosság tekintélyét. így a keresztény élet fokozatosan három vallási tény körül kristályosodott ki: az eucharisztikus istentisztelet, a krisztusi tanítás hirdetése és az apostolok utódainak Krisztus által rendelt szerepe körül. Az egyház életében kialakuló institucionalizáló folyamatnak is éppen ezért ezek lettek, és maradnak továbbra is egymást kölcsönösen egyensúlyban tartó súlypontjai. Az istentisztelet karizmatikus magját a vallási közösség körülveszi emberileg megközelíthető szimbólumokkal, imádságokkal és más jelképes cselekményekkel. A liturgikus nye/v„ 150
