Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Sigmond, A. Rajmund: A vallásszociológia szerepe az egyház belső dialógusában
bizonyos szakaszaiban? Végül — az előzőkkel kapcsolatban — mik a vallás „esélyei" a jövőben, illetve milyen feltételek mellett rendelkezik a vallás társadalmilag „pozitív” szereppel? - Nem azt keresi tehát, hogy az isteni kinyilatkoztatás alapján álló vallásnak milyen jelentőséggel kell bírnia az ember életében, hanem azt, hogy milyen valóságos jelentősége van a történelmi fejlődés egyes szakaszaiban. Erre a ténykedésre a tények elemzésével válaszol, kutatva a történelmi kultúrák részletterületeinek egymáshoz való viszonyát. A vallásszociológia ilyen természetű körülírása elénk tárja a lényeges módszertani különbséget e tudományág és az egyház szociális tanításának kifejtése között. Az egyház szociális tanítása korunkban főképpen az utolsó nyolcvan év pápai enciklikáiban nyert ünnepélyes megfogalmazást. Ezeknek célja nem lehetett más, mint az evangéliumi tanításban hirdetett krisztusi igazságosság és szeretet parancsainak a konkrét történelmi-társadalmi helyzetekre való alkalmazása. Az evangélium fényében eligazítást kívántak adni arról, hogy a „mai" ember hogyan valósítja meg az adott társadalmi helyzetekben azt az „új életet”, amelyet Krisztus minden ember és minden kor számára hirdetett. Rá akartak mutatni továbbá arra, hogy mi a keresztény embernek — mint társadalmi lénynek — feladata embertársaival szemben, amikor ti. velük együtt küzd egy igazságosabb társadalmi rend megvalósításáért. Az egyház társadalmi tanítása tehát normatív jellegű: megmondja, hogy mit kell tennie a keresztény embernek. Ezzel szemben a vallásszociológia nem ad irányelveket, hanem azt kutatja, hogy az emberek ténylegesen hogyan élik azokat a normákat, amelyeket vallási hovatartozásuk alapján kötelezőnek tartanak. Kutatja továbbá, hogy miért veszítik el számukra kötelező erejüket azok a normák, amelyeket vallásuk továbbra is kötelezőként ír elő; illetve: hogyan és miért keresnek új — vallásukkal összeegyeztethető, vagy olykor összeegyeztethetetlen — normákat emberi magatartásuk igazolására. Mindezek előrebocsátása után az is érthetővé válik, hogy két nagyon is különböző, sőt részben ellentétes szellemi beállítottsággal van dolgunk akkor, ha a vallásnak a társadalmi életben való szerepét a teológusnak, illetve ha a szociológusnak szemszögéből vizsgáljuk. A teológus az isteni kinyilatkoztatás és tradíció alapján arra ügyel, hogy a keresztény életideált mind a családban, mind a társadalomban az apostoli igehirdetés folytonosságában magyarázza, és adja tovább — természetesen figyelembevéve a kor emberi igényeit is. A szociológust viszont az érdekli, hogy milyen társadalmi erők hatnak az emberre, a különböző társadalmi csoportokra és osztályokra, amelyek ti. a krisztusi tanítás követésére vagy elvetésére, tágabb vagy szigorúbb értelmezésére késztetik (pl. konzervatív vagy progresszív szellemben) az egyeseket és a tömegeket. Mind a két tudományos beállítottságnak megvannak a maga határai és veszélyei. A teológus könnyen abszolút értékűnek tekint olyan normákat, amelyek történelmileg relatívak, vagyis amelyek egy meghatározott társadalmi struktúrában váltak szükségessé, és annak az igényeit elégítették ki. A szociológus viszont arra hajlamos, hogy mindent relativi- záljon, mert éppen a normák történelmi megjelenését kutatja, nem törődve azok maradandó emberi és keresztény értékével. A teológusnak szüksége van a szociológiára ahhoz, hogy követni tudja azt a folyamatot, amelyben az abszolút értékek társadalmi kapcsolatokban és emberi magatartásokon keresztül egy meghatározott korban öltenek formát. A szociológusnak viszont azért kell kapcsolatot tartania a teológiával, hogy fel tudja fedezni a megtestesült isteni misztérium működését a társadalmi alakulatok szövevényében. A teológia és a vallásszociológia tehát kölcsönösen kiegészítik egymást. Ezt az összefüggést — amely nagyfontosságú az egyház belső dialógusában - az utóbbi évtizedek folyamán elsőnek a lelkipásztori teológia ismerte fel. A keresztény tradícióra épült országokban a vallással szemben mindenütt felmerülő elidegenedés, tartózkodás, közömbös vagy elutasító magatartás felhívta mindazoknak figyelmét, akik a vallási élet konkrét alakulása iránt érdeklődtek, arra a tényre, hogy az egyházhoz tartozásnak, a vallás iránti állásfoglalásnak nemcsak egyéni, morális, hanem társadalmi feltételei is vannak ... A különböző társadalmi rétegek e „feltételeknek" megfelelően mást és mást keresnek - vagy utasítanak vissza — a hitben és az egyház prédikációjában. Más szóval: sokféleképpen lehet az egyházhoz tartozni, és különféle okok hatására lehet attól eltávolodni is. - Elsőnek a francia katolikus vallásszociológia állt be ebbe a kutató munkába, és mérte fel a „kereszténységnek” és az „elkereszténytelenedésnek” társadalmi térképét. Le Bros párizsi professzor volt e munka irányítója. Az új törekvés hamarosan követők148
