Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Sigmond, A. Rajmund: A vallásszociológia szerepe az egyház belső dialógusában
fiát hasonlósági alapon tárható fel. Ez annyit jelent, hogy csak részmegvilágításokkal tudjuk, a kor szükségleteinek megfelelően, az igazságokat értelmezni. Még.- a Küngtől túlon-túl szidott iskolateológia is mindig azt hangsúlyozta, hogy a dog- matizálásban igazi objektív előrehaladásról nem lehet szó. „Az igazság mindig ugyanaz marad, de azt a megismerésében mindig, mint új életdöntést alkalmazzuk (Rahner). Ami ebből következik, mindenki számára világos lehet. Befejezésül csak ennyit: az egyházi tanítóhivatal adjon minél több szabadságot σ teológusoknak a régi homályok felkutatásához, és új meglátásaik kimondásához. A tanítóhivatal a tévedhetetlenség karizmájával van felruházva, tehát a „szabadság rizikóját” vállalnia kell. Komoly feladat marad általában a dogma jelentőségének és határainak pontos körülírása. A zsinat óta szüntelenül hangsúlyozni kell, hogy az igazság kritériumának meghatározásában és alkalmazásában nem választhatók el egymástól a Szentírás, a hagyomány, a hívők közössége, a hittudomány és a felszentelt pásztorok rendje. S végül a nagy tanulság ez: be kell szűkítenünk a tévedhetetlenség kategóriájának alkalmazását, és nagyobb helyet kell biztosítanunk az egyház történelmiségi elvének. Sigmond A. Rajmund A VALLÁSSZOCIOLÓGIA SZEREPE AZ EGYHÁZ BELSŐ DIALÓGUSÁBAN A vallásszociológia azok közé a tudományok közé tartozik, amelyek az utolsó évtizedekben hódítottak tért, és nyitottak új távlatokat a vallási magatartásformák megértése felé. Új módszereinek alkalmazásával olyan tudományos és gyakorlati kérdésekre ad választ, amelyek fontos szerepet játszanak mind a szellemi élet terén - a társadalmi élet és a vallás viszonyának elemzésében — mind az új lelkipásztori feladatok megoldásában. Éppen ezért ezeknek az új igényeknek felmérése elvezethet bennünket a vallásszociológia szerepének és körvonalainak meghatározásához. Ameddig a vallás szerves részét alkotta egy egységes szellemben felépített kultúrának, vallásszociológiai problémák alig merülhettek fel. A vallás nyújtotta az emberi élet minden területén a végső magyarázatot, és adott értelmet a társadalmat alkotó erők összhangjának s egyszersmind belső feszültségének is. Az ember a vallásban találta meg jövőbe vetett reményének alapját, a vallásból merített erőt az élet sikertelenségeinek, nehézségeinek, igazságtalanságainak áthidalásához, vagy épp legyőzéséhez. Attól kezdve azonban, hogy az emberi kutatás önálló útjai és a társadalmi mozgalmak forradalmasító hatása különböző irányban áttörték a vallásnak és a kultúrának egységét, a vallás mindennek értelmet adó ereje sokak számára kérdésessé vált. Egyidejűleg felmerült az igény a vallás szerepének kulturális és társadalomtudományi felmérésére is. Ha egyszerűség kedvéért elsősorban a nyugati kereszténységet vizsgáljuk, az utolsó századok történelméből jól láthatjuk, hogy mindenek előtt a természettudományok függetlenítették magukat a Biblia világértelmezésétől. Mint ismeretes, Galilei állításának ebből a szempontból főleg jelképes mondanivalója volt. Később a társadalmi élet politikai és gazdasági törvény- szerűségeinek felfedezése a vallás értelmet adó szerepének további átértékelését hozta magával. Végül azután az ember biológiai és lélektani „szerkezetének" kutatása, és önálló fejlődésének magyarázata visszaszorította az emberi életnek közvetlenül Istenre való visszavezetését is. E néhány utalás is elénk tárja, hogy a vallásszociológia megjelenése és kifejlődése szorosan összefügg a nyugati keresztény kultúrában fellépő szekularizációs folyamattal. A vallásszociológia ebben az új kulturális légkörben teszi fel fontos kérdéseit: Hogyan alakult ki a vallásnak az emberi élet teljességét átfogó szerepe? Miért zsugorodik össze ez a szerep csupán néhány részletterületre a történelmi fejlődés 147
