Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)

1972 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Cserháti József: A tévedhetetlenség kérdése az egyház belső dialógusában

sal” rendelkezik, ezért a tanítók sem maradnak mentesek a tévedéstől. Tehát Küng alapkövetelését, hogy a pápa és a zsinatok azért ne tanítsanak, mert nem hivatottak a tanításra, és így állandóan a tévedés veszélyével tanítanának, az sem oldja meg, hogy a tanítás privilégiumát másoknál szeretné látni, ugyanis ezek sem tévedhetetlenek.

Ezek alapján a következő megkülönböztetés kissé szofizmánok is hathat, habár történelmi és lényeg szerinti igazságmag rejlik benne. „A pásztorok hierarchiájában véget kell vetni a karizmák beszűkítésének és monopolizálásának". Az Újszövetség nem ismer olyan rendszert, amely „egyetlen vezetőre” épül fel. Mindenkinek megvan a saját karizmája, és a tanítók karizmája egészen sajátságos valami. A prófétáknak és a tanítóknak is utódjaiknak kell lenniük, nemcsak a pásztoroknak. A püspök és a plébános képviselje a vezetést az egyházban, egyedül a tanítók legyenek felelősek a tanításért. Az utóbbiak feladata a kutatás, az elemzés és az értelmezés, az előbbiek feladata a hirdetés. „Péter szolgálata csak paszto- rális primátus lehet, az egész egyház lelkipásztori gondozása” (188-201). Igen szép érvelés lenne, de nincsen foganatja, mert a következőkben már arról kell meggyőződnünk, hogy az egyházban senki sem tévedhetetlen.

Valóban Küng érveléseinek második menetében az egyház teológiája alól is kihúzza a biztos igazságbirtoklás gyékényét. Még két következtetéssel foglal most állást a „személyi instanciák” tévedésmentessége ellen. Az egyik K. Barth tételének ismétlése: „Nemo infallibilis, nisi Deus ipse”. És ezután elharsan a retorikus kérdés: „S az ember, aki nem Isten, vajon tévedhetetlen?” (112). Az innen kiinduló érvelés most már így halad tovább: „Sem a Biblia, sem az egyház nem lehet tévedhetetlen, hanem egyedül az Isten, és az Isten szava.” Ennek alapján el kellene vetni azt a tantételt, mely szerint „az egyház, az egyház vezetősége vagy teológiája eleve, vagyis elvi elővételezésben tévedésmentes kijelentéseket tehetne” (142). Küng hosszasan foglalkozik eme főtételének minősített, az eddigi pozitívumokat is megsemmisítő megállapításával. Az „a priori tévedésmentes" ítélet problematikáját Küng odáig bonyolítja, hogy magának a dogmának a létjogosultságát, lehetőségét és ezzel természetesen a hit vonalán való kötelező erejét is logikai kényszerrel tagadnia kellene. E végső következtetéstől maga Küng is valamiképpen visszariad, mert ha igazán következetes lett volna, akkor az I. Vatikáni zsinatról mondottak végére tett kérdésre is másképp válaszolt volna: „Ezzel talán tévedésbe esett a zsinat? — Jobb, ha azt mondjuk: a zsinat vak volt az alapproblémák vonalán. Ezen problémák feldolgozása helyett, azokat megkerülte" (123).

Küng kérdésfelvetése jogos és indokolt volt

Az egyház tévedhetetlensége körüli, mai teológiai vitákat ugyanazok az erők indították el, amelyek a II. Vatikáni zsinat új nyitásában mint legalapvetőbb reformelvek szerepeltek. Ezeket röviden így lehetne egybefoglalni: a Szentíráshoz, mint a kinyilatkoztatás forrásához való teljesebb visszatérés a hagyomány sokszor homályos rétegeinek tudatos átlépésével: az egyház történelmiségének, az emberi cselekvések és történések folyamába való beleágyazottságának és egybefonó- dottságának reális tudomásulvétele, de úgy, hogy ez a történelmi egyház, mint a földön vándorló Isten népe kerül előtérbe a sokszor igézetesen ható egyházfogalommal szemben: továbbá az egyháznak, mint a hívek közösségének egyháza, mint kultikus kegyelmi közösség, — ellentétben a régen erősebben kihangsúlyozott intézményes, egyoldalúan hierarchikus vagy éppen klerikális egyházi felfogással. Ezek a szembenállások önmagukban nem ellentmondások, de még csak nem is összeférhetetlen ellentétek, hanem ugyanannak az isteni és emberi elemekből álló egyháznak sarkított tényezői és valóságai.

Már e néhány felvillantásból is sejthetjük, hogy az egyházi tévedhetetlenség kérdésében is az egyház isteni és emberi összetételének egységéből, illetve feszültségéből erednek az új problémafelvetések: vajon az egyháztól hirdetett igazságok honnan merítik végső hitelüket, elfogadásra kötelező erejüket? A pápának.

144