Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Cserháti József: A tévedhetetlenség kérdése az egyház belső dialógusában
a zsinatnak, a püspökök rendes tanítóhivatalának vajon mi biztosítja a tekintélyét? Vagy még közelebbről, mi pl. a pápa tévedhetetlenségének igazi garanciája, az „assistentia divina", az Úrtól megígért Szentlélek-lsten gondviselő és segítő őrködése, vagy talán emberi garancia is szükséges ehhez? S ha már emberi garanciára is gondolnunk kell, nem kell-e Künggel együtt azt mondanunk, hogy ez nem is lehetséges, mert minden emberi kijelentés és ítélet eleve igaz és téves is lehet, és ezért a pápa nem is mondhat ki új igazságot, csak azt ismétli, ami a kinyilatkoztatott isteni szóban már ki van mondva. Az utóbbi kitételben azonnal érezzük, miben is áll Küng kihívása: elfogadja, hogy van tévedhetetlenség az egyházban, de a tanítás sohasem mehet túl a Szentírásban lefektetett isteni szó tartalmán. E megállapítással Kling valóban közelebb áll a protestáns felfogáshoz, mint a katolikushoz: a „sola scriptura”, a „Szentírás egyedüli” elvéhez közeledik. Küng nem akarja feladni, vagy megsemmisíteni a régi hitet, és eme őszinte akaratát többszöri nyilatkozata alapján teológus társai belső megnyugvással veszik tudomásul. De Küng nem adta fel a saját igazáért való küzdelmet sem, ebben viszont mindjobban elszigetelődik. Már csak kisebb követők emelnek szót mellette. Hogy Künget miben marasztalják el, és miben van igaza, röviden még a következőkben adjuk elő. Általában elítélik Küng szenvedélyes, sokszor bántó, a kifejezésekben nem válogató stílusát. Szinte végig agresszív marad lesújtó és megsemmisítésre törekvő érvelési modora. Félelmetes mennydörgéssel kísért villámait kíméletlenül szórja a „rómaikra”, az iskola-teológiára, a szűkkeblű római ideológiára, a kúriára, amely az egyházi tanítóhivatalt „definíciós hivatallá” merevítette, és azt „elmonopolizálta”, hogy a „római reakció” megtorló eszköze maradhasson. így többeknek az a véleménye, hogy Küng, bár joggal nyúlt hozzá a kényes kérdésekhez, módszere mégis inkább a helyzet eldurvulását jelenti. A retorikai túlzások, a mesterkélten drámai nyelv, a bizonytalan, de mindvégig dagályos „döntések" semmit sem oldottak meg. Sok igaza mellett főérdemét talán abban lehetne megjelölni, hogy hatalmas hangon elkiáltotta magát, és messzire hallatszott el a hangja. Habár Küng kritikusai az általa tett merész kérdésfelvetést jogosnak, sőt a legtöbben indokoltnak is tartják, mégis Rahnerrel együtt azonos véleményen vannak: Küng már a „rendszeren kívül áll”, akivel nem lehet többé „a katolikumon belüli kontroverziát folytatni”, mert elveszítettük vele a közös „plattformot”. Ma általános nézet, hogy a II. Vatikáni zsinat az ekkleziológikus egyensúlyt helyreállította, Küng viszont ezt a programot, főleg „Rómával szembeni allergiájából indíttatva, és a várt reformintézkedések elmaradása miatt” teljes revízió alá akarja venni. Sok kérdést azonban világosan és félreérthetetlenül tett fel, és ezeket valóban újra fel kell vetni. A katolikus ekkleziológiai rendszerben rátalált néhány olyan homályos pontra, amelyekkel foglalkozni kell, azokat nem lehet többé megkerülni. Ezek az alábbiak. A belső dialógus három főkérdése Az egyház történelmisége. Ratzinger kijelenti: nem igaz, hogy amit Küng kimondott, azt a teológusok többsége is vallja. Igaz viszont az, hogy a Küng által felvetett kérdések sok koponyában mozogni kezdtek, a kérdések pedig ezek: mit tartunk a történelemről, mi van a történelmi színezettel kialakult dogmákkal, mi van a dogmák kimondásának, megfogalmazásának teljhatalmával? Küng tételeinek elindító érvét „pápák, zsinatok és püspökök tévedésének” felsorolásával kezdi meg. Ebben az anyagban rengeteg a hiányos és elferdített „detail”, amit Küng a saját igaza melletti hangulatkeltésre még külön is „átfésült” (Rahner). Viszont letagadhatatlanok maradnak azok a tények, amelyekből a mai teológiai szemlélet azt a következtetést kénytelen levonni, hogy a keresztény tanítás alakulásában, a „dogmafejlődésben" számolnunk kell az egyház történelmiségének valóságával. Ma már a ,,történelmiség elvének" alkalmazásáról beszélünk. Sok részletre ki lehetne itt térni, de elég az alábbiakat megjegyezni. Hogy az egyház történelmi 10 Teológia 145
