Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Hippik - Jézus-mozgalom - keresztény nevelés
TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK Hippik - Jézus-mozgalom - keresztény nevetés — A hamburgi „Zeit” az utóbbi idők legjelentősebb kezdeményezésének tartja,— írnak róla a világ legnagyobb lapjai, — a Világosság szerint is figyelmet érdemlő jelenségről van szó: Valóban, a Jézus-mozgalom megmozgatta hosszú és nem hosszú hajú fiatalok százezreit, akik a sex és a kábítószerek helyett máshol keresik a megoldást. Anélkül, hogy módunkban állna kitérni a mozgalom fejlődésének állomásaira, a pozitív és negatív kritikákra és a problémákra, csupán egy szempontra szeretnénk utalni, — hivatkozva az Orientierung ezévi első tanulmányára. (J. Blank: Ist Jesus der beste Trip?) A Jézus-kultusz fiataljainak számos tagja a hivatalos egyházak családjainak gyermekei közül kerül ki, s a többiek is találkozhattak az „institucionalizált” egyházakkal. De ez a találkozás nemcsak nem fogta meg őket, hanem gyakran elriasztotta. Akaratlanul is felmerül bennünk a kérdés: nincs valami lényeges hiány a vallási- szűkítsük le a kérdést —, a keresztény nevelésünkben? Mi az, amit ez a mozgalom tón meg tud adni, s ami hiányzik a szokásos, ún. keresztény életből? Nem szólhatunk most a mozgalommal kapcsolatban a tömegpszichózis, az eksztázis - az érzelmek túlburjánzásának — veszélyéről. A szélsőségeknél, a hisztérikus tüneteknél uí. — számarányában és figyelmet érdemlő voltában egyaránt — jelentősebbnek tűnik a megmozdulás valóban pozitív oldala. A minket érdeklő szempont is pontosan az érzelmekkel kapcsolatos. — Pszichológusok, szociológusok, teológusok figyelmeztetnek, hogy súlyos tévedés lenne egy legyintéssel elintézni a szóbanforgó jelenséget, ráütve az „emocionális" (érzelmi) jelző lekicsinylő bélyegét. Az ember egészében értelmi és érzelmi lény. Amint más területen, úgy a vallási életben is a legsúlyosabb következményekkel járhat (és az adott példa szerint járt!) az egyik oldal túlzott hangsúlyozása a másik rovására. — Valójában a keresztény nevelés jelenlegi stádiumában sokkal több az értelmi, illetve a mechanikus-racionális elem, mint a személyes-érzelmi vonatkozás. A gyermek bizonyos társadalmi körülmények között megmerevedett (institucionalizálódott) magatartás- formákat tanul meg „vallási nevelés” címszó alatt: előírt imákat mond el, — szentségeket vesz fel, misén vesz részt meghatározott formák, ceremóniák szerint. A személyes találkozás, amelyet Krisztus annyira hangsúlyozott, háttérbe szorult. — Gondoljunk csak a szentségkiszolgáltctás sokat emlegetett kontrasztjára: a formális elem (ex opere operato) túlhangsúlyozására a személyessel szemben. (Vö. Különös bérmálás, Teológia 1971 /IV, 258; Bencze-Söveges: Én és te, uo. 224). A vallásos nevelésnek ehelyett törekednie kellene a személyiség kialakítására. A vallási élet formáiba egyes esetekben csak az isteni „Te”-vel való találkozás után, de mindenképpen ezzel a lényegi „esemény- nyel” illetve folyamattal kapcsolatban szabad bevezetni a gyermekeket. Hiszen a külsőség csak a személyes találkozás kifejezését szolgálja — nem pedig öncél! Korunk Jézus-mozgalma idegennek érzi ugyan magától az intézményes egyház számtalan hivatalos, nem egyszer kiüresedett formáját — de nem Jézust, nem Istent. Jelszavaikból éppen az Istennel való személyes kapcsolat és a hálaadás öröme csendül ki: „Mosolyogj, Isten szeret!", „Mi mindnyájan a Fény gyermekei, Isten gyermekei vagyunk!” Ez gyökerében krisztusi, szentpáli lelkűiét (Rám 14,17 Fii 2,18 4,4 stb.). A gyermeknek is mindenekelőtt meg kell tanulnia hálát adni a világért, az élet kis eseményeiért (a kisgyermekben különös készség van erre). Lassan meg kell tanulnia érzékelni a „láthatatlan” összefüggéseket: a szenvedést és a lét homályba vesző fordulóit — mindebben tudva Isten személyes szeretetéről, magán érezve a Végtelen Szeretet megértő „tekintetét”, — hogy ő is eljusson a „mozgalom" szemléletéig: „Mosolyogj, Isten szeret!" így születik meg benne az igazi keresztény lelkűiét, a személyes hálaadás (eucharisztia) lelkülete, amely meg tudja tölteni belső tartalommal az olykor szükséges, máskor már elavultnak tűnő vallási formákat, illetve képes lesz ez utóbbiak megújítására. E szemlélet kialakulásának előfeltétele a csend titkának megismerése: melyben már a gyermek (!) találkozhat önmagával és Is133
