Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 2. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Vida Tivadar - Gál Ferenc: Az évközi 11. vasárnaptól Szent István király ünnepéig
13. vasárnap (2 Kir 4, 8-11, 14-16α; Róm 6, 3-4, 8-11; Mt 10, 37-42). ISTENNEK ÉLTEK JÉZUS KRISZTUSBAN Jézus abszolút követelménnyel lép fel: aki emberi kapcsolatait többre tartja, mint az iránta való szeretetet, az nem méltó hozzá ... Érezzük, hogy saját magát behelyettesíti a főparancsolatba: szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből. Ezekkel a kijelentésekkel is istenfiúságát akarta igazolni. Kinek szól a felhívás? Mt 11,1-ből látjuk, hogy az egész beszéd a tizenkét apostolnak szól. Elsősorban rájuk vonatkozik, hogy szakítsanak el minden olyan érzelmi szálat, tagadjanak meg minden olyan kényelmet és önzést, amely gátolná őket az evangélium hirdetésében. De ők már a leendő egyházat képviselik, az ő közösségük bővül majd ki világegyházzá. A keresztény élet mindenki számára Krisztus követése, tehát a követelmények érintenek valamilyen formában mindenkit. Krisztus új parancsot adott, amely szerint még az ellenségtől sem szabad megtagadni a szeretetet. Biztos tehát, hogy nem akarta kiölni belőlünk a rokonok és barátok szeretetét. De tudta, hogy a helyes szeretet mellett van helytelen, önző szeretet is. Krisztus saját személyével nem akart éket verni az egymást szerető emberek közé, hiszen egyszerűen azonosította magát embertársainkkal, akikkel jót teszünk. Az emberek iránti szeretetnek azzal akart lendületet adni, hogy egyúttal magára is irányította azt. De nem akarja, hogy az emberek szeretete éket verjen közénk és őközé. Azt akarja, hogy a házastársak, családtagok és barátok szeretete egyúttal őrá is irányuljon. Erre csak az képes, aki megtagadja rendetlen vágyait, és mindenütt hajlandó felvenni a kötelesség keresztjét. Van-e ehhez elég erőnk? Remélhetjük-e, hogy kapunk segítséget az ilyen keresztény élethez? A feleletet a mai szentlecke adja meg. Az apostol a keresztséget úgy szemléli, mint osztozást Krisztus halálában és feltámadásában: meghaltatok a bűnnek, és éltek Istennek Jézus Krisztusban. Öt öltjük magunkra, a belőle kiáradó kegyelmi hatás képesít a hitre, reményre és odaadó szeretetre. Krisztus tehát ezért állt elő súlyosnak látszó követelményekkel. Csak azt követeli, amit ő is megvalósított, s úgy adja hozzá a kegyelmi segítséget, mint titokzatos teste tagjainak. 14. vasárnap (Zak 9, 9-10; Róm 8,9. 10-13; Mt 11, 25-30). A KINYILATKOZTATÁS MINT VIGASZTALÁS János evangéliumában (5, 31—38) Jézus azt mondja, hogy nem akor magáról tanúskodni, mert az nem volna érvényes. Az Atya igazolja őt, amennyiben csodái csak isteni hatalomból eredhetnek. A mai evangéliumban mégis maga fejti ki saját nagyságát. A csodák alapján már megtehette. De a szövegből kiérződik az is, hogy Máté már a feltámadás utáni időből tekint vissza Jézus szavaira, azért beszél róla olyan biztosan mint a Fiúról, aki különleges kapcsolatban áll az Atyával. A részlet azért is érdekes, mert rámutat arra, hogy mit hozott nekünk Jézus a kinyilatkoztatással és a megváltással. Elsősorban megismertette velünk az Atyát. Nem filozófiai fejtegetést adott róla, hanem úgy beszélt róla, ahogy ő maga megélte atyaságát. Szavaiból mindenütt kicsendül a teljes bizalom, tisztelet, engedelmesség, ráhagyatkozás. Azt akarja, hogy mi is vegyük át ezt a magatartást. 105
