Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 2. szám - TÁVLATOK - Hogyan beszéljenek a szülők Istenről?
madártetemre akad . . . Máskor anyja ingerült, apja letört, szülei veszekszenek, sőt verekednek. Háborúról, éhezőkről hall. Lassan felébred benne — bármely kezdetleges megfogalmazásban — a lét értelmének problémája. Nagy mulasztást követnének el a szülők, ha ezeket a gyermekkori élményeket, kérdéseket látatlanra-hallatlanra vennék. Már korán fel kell hívni figyelmét, hogy minden öröm és szomorúság után elérkezik az az idő is, amikor Istennél kapunk lakást, ahol minden örökre szép lesz. Ott már nem lesz senki beteg, nem kell senkinek meghalni, nem fognak veszekedni, szomorkodni. Isten a jó atya, aki mindenkit meghív az ő otthonába. Ne említsünk mennyországot, mennyeket, mert szinte óhatatlan, hogy a gyermek azt a csillagok „fölé", térben-idő- ben helyezi el. A mennyország a gyermek gondolatvilágában oly fantáziaképeket szül, melyeket később — a mesék világával együtt - már nem vesz komolyan. Érintettük már a szenvedés, baj problémáját. A gyermek kérdéseire ilyesfajta választ adhat a szülő: tudod, hogy a házépítésnél sok nehéz munkára van szükség, azután sok a piszok, szemét, zaj, sok mindent csakis a mérnök ért, aki a házat tervezte. De azután, ha elkészül a ház, minden szép, jó, minden ragyog, örül, aki beköltözik, ha nem is látta a papíron a mérnök terveit. — A mi világunk is mindig készülőben van, sok még benne a baj. Csak a tervező Isten látja előre, milyen is lesz, ha egészen elkészül. Akkor majd Isten örök és szép otthonunkká alakítja át a világot, ahol boldogok leszünk. — Nem feledhetjük - ezt lassan meg kell értetni a gyermekkel is — hogy a szenvedés problémája a mi problémánk, az ember problémája. Számunkra jelent feladatokat, hogy tegyünk ellene valamit; hogy ne legyenek éhezők, hogy kevesebb legyen a rossz a földön. Mi vagyunk a hibásak, hogy még mindig annyi rosszat találunk földünkön. Az egymásért való felelősségérzetet, segitőkészséget már a kisgyermek szí- vébe-értelmébe kell betáplálnunk. Igaz, mindent nem tudunk megoldani; marad még tehát, amit végleg nem tudunk kiküszöbölni, — csakis itt lehet és kell beszélnünk a végleges boldog otthonról. A gyermek sokat kérdez, s olykor „kegyetlen" kérdéseket tesz fel. Ilyeneknek tűnnek kérdései, ha a szülő, a felnőtt ember maga is krizisállapotban él. Ha hite bizonytalankodik, saját lelke épp sötétségben van — és a felelősségtudat mégis azt követeli tőle, hogy gyermekének helyes válaszokat adjon. Ilyenkor aligha tehet mást, minthogy rokonait, barátait, az egyház tagjait hívja segítségül. A hivő közösség hitének erejében szól, azt közvetíti. Ilyenkor nyugodtan s meggyőződéssel mondhatja: ezt tanítja a Biblia, ezt hiszi a keresztény ember, az egyház. Mikor, és mit szóljon a szülő Jézusról? Elvben helyes, ha a fentieknek előrebocsátása után. Természetesen egy alkalmilag látott kép, feszület indítást adhat, hogy már előbb is szót ejtsünk róla. Pl. a feszület láttán: Jézus, aki szeret minket. Látod, kitárja karját és hív, át akar ölelni. A töviskoszorúval, szögekkel kapcsolatos kérdésre pedig: Jézus mindenkin segített, mindenkivel jót tett. Sokan mégsem akarták elhinni, hogy őt Isten küldte, vagv tán épp ezért haragudtak rá. Elfogták, és keresztre feszítették. így halt meg az, aki a legjobb ember volt a földön. Isten azonban új életre támasztotta fel, és hazavitte otthonába. Azóta is ővele van, de éppúgy szeret minket, mint amikor a földön élt. Ő fog majd minket az örök otthonba. Istenhez elvezetni. Mi is azért őrizzük Jézus képét (a feszületet), mert ő mindenkinél jobban szeret minket. El kell kerülnünk, hogy a súlyos dogmatikus tartalmú „Isten Fia” kifejezést használ· juk; azt is, hogy Jézust említsük „jó Istenként". Valóságos embersége, testvér-volta szorulna így háttérbe. Ne csak halálát mondjuk el, hanem arról is sokat szóljunk, hogy jót tett, amikor a földön élt. Ne csak, mint „régen éltről”, mint régmúlt idők alakjáról szóljunk róla, hanem arról, aki ma is él, mindig szeret, és közel áll hozzánk. A szülők nem „hittanárok", nem „hitoktatók”, — a későbbi iskolás korban még sor kerülhet kiegészítésekre. Ugyanakkor ne is legyenek aggodalmaskodók: vajon helyesen, jól szóltak-e Istenről, Jézusról? Ami valóban hivő meggyőződésből, és szívből jön, az utat is fog találni a gyermeki értelemhez és lélekhez. Természetesen a szülőknek felelősen kell készülniük feladatukra. Sokat forgassák a hozzáférhető, lehetőleg a modern vallás- pedagógiai eredményeket felhasználó hittankönyveket. Olvassák el az ilyen könyvekhez írt (hazai viszonylatban is kézbevehető) magya rázatokat. Végső megjegyzésünk: a gyermeket felesleges „túltáplálni". Semmikép sem rendkívüli és „csodás meséket” kell kitalálni, ha Istenről szólunk előtte. A. feleslegesen sok beszéd csak elrejti Isten valóságát, elsekélye- síti az igazságot. Ne szóljon a szülő unos- untalan a „jóistenről”, ugyanakkor azon bon ne mulassza el a kínálkozó jó alkalmakat. Ha azután a gyermeket ismételten elviszik a templomba, ahol látja, átélheti Isten nagy családjának realitását, észreveszi a keresztkutat, megfigyeli az áldozáshoz igyekvő embereket, — újabb feladatok következnek. Ezeknek elvégzését azonban a szülők és hitoktatók már közös munkával kötelesek ellátni. nr. 102