Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)

1971 / 1. szám - Boda László: Végtelen Isten, emberi szavak

vétlen következménye, hogy egy magasabb létréteg bizonyos fokig levetíthető egy alacsonyabb létrétegbe, illetve kifejezhető abban. A szellem pl. kifejezést nyerhet az anyagban, amint azt az objektivációk fenomenológiai elemzése sokoldalúan kimutatja [7]. Ha azonban a szellem és az anyag között nem volna analógiás kapcsolat, hiányozna a közös nevező is, amely a levetítésnek ezt a formáját lehetővé teszi. - Az analógia elve eszerint nem önkényesen kigondolt (a priori) alaptétel, hanem aránylag könnyen belátható filozófiai elve minden alkotásnak, minden szellemi ob- jektivációnak. Az alkotás ugyanis szellemi tartalmat (gondolatot, élményt, térvet) rögzít meg az anyag dimenzióiban, természetesen az adott korlátok között.

Problémánkhoz legközelebb állnak az írott szövegekben objektivált szellemi tartalmak. Az, hogy a gondolat kifejezhető papíron, matematikai tulajdonságokkal bíró szavak merev, bár rendezett halmaza által, csak úgy érthető meg, ha föltételezzük: a szó és a gondolat között analóg kapcsolat van, vagyis a szó a gondolat hasonlata, jele. Azt persze ismét széles körű emberi tapasztalás jelzi, hogy a szavakban való kifejezésmód mennyire korlátozott. Erről beszélnek az eltépett vagy elégetett kéziratok, a sok évtized távlatából szükségesnek érzett javítások, átdolgozások (vö. Szabó Lőrinc), továbbá az olyan gesztusok, mint Heideggeré, aki egyszerűen abbahagyta az írást, amikor belátta, hogy Sein und Zeit c. bölcseleti művében a szavak már nem képesek követni a gondolatot.

Széles körű tapasztalás ismeretében állíthatjuk tehát, hogy az emberi alkotások, közöttük az írásos művek is sikeresen áthidalják a lelki világ és a fizikai világ létrendi különbségét, amikor a szellemi természetű gondolatokat, élményeket levetült formában hordozzák magukban, mint az objektiváció eredményét. Ez csak a két létrend analógiás kapcsolata révén valósulhat meg. A lényegi hasonlóságok mellett persze megvannak a lényeges különbségek is, amint ez az analógia jelentésében kifejezésre jut. - Ha azonban az említett tapasztalatok alapján elfogadjuk ezt a levetíthetőséget az emberi alkotásoknál, úgy nincs okunk tagadni az ilyen levetítés lehetőségét a transzcendens valóságok esetében sem. A Teremtő és a teremtmény között ugyanis a legfoghatóbb analógiás kapcsolat épp az ember természetét tekintve van meg. Bármekkora tehát a különbség Isten és ember között, lényegi hasonlóság is mutatkozik, pl. a teremtés és az alkotás viszonylatában. Egyébként mindaz, amit a teológia az ember istenképiségéről tanít, lényegében erről az analógiás kapcsolatról szól. Azt persze el kell ismernünk, hogy az analógia mintegy megkettőződik akkor, ha az emberi szavak Isten valóságára vonatkoznak. Szavaink kifejezőképessége ilyen esetekben méginkább korlátozottá lesz, de meg nem szűnik. S a hivő teológus nem állíthatja, hogy Isten „üzenete”, a szentírás teljességgel képtelen valamit is közölni a végtelen Istenről, ha e közléshez emberi szavak használatára kényszerül. „Teológus” (= Istenről beszélő), aki azt vallja, hogy Istenről beszélni lehetetlen, nyilván önellnetmondás. Ezzel ugyanis aláaknázná a kinyilatkoztatás legfőbb forrását.

Az analógia elve azonban bölcseletileg és teológiailag jóval messzebbre terjed következményeiben. Az analógia alapozza meg a teremtést és az Ige megtestesülését, hisz mindkettő sajátos értelmű „levetülést” jelent: a térfölötti megnyilatkozik a térben, az örökkévaló az időben. Az analógia elve alapozza meg továbbá azt, hogy az ember test és lélek szubsztanciális egysége, mégpedig úgy, hogy a testi és a lelki között kölcsönhatás van, s a lélek nyomai az alkotásokban kivetülhetnek az anyagra Problémánk szempontjából azonban a legfontosabb - amint azt kikövetkeztettük -, hogy a transzcendens világ, s benne Isten valósága - bár tökéletlenül s többnyire antropomorf módon - az emberi szavakon keresztül is megnyilatkozhatik előttünk, amint ezt a szentírás is tanúsítja. Az emberi szó tehát nem fölösleges és nem hiábavaló akkor sem, ha Isten legmélyebb titkaira vonatkozik. Persze nyilván itt mutatkozik meg leginkább tökéletlensége is. Jellemző pl. a Szentháromság személyeinek elnevezése a szentírásban: „Atya”, „Fiú”, „Szentlélek”. Az „Atya” és a „Fiú” sza31