Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 1. szám - Boda László: Végtelen Isten, emberi szavak
vak szervesen egybekapcsolódnak a hasonlatszerű kifejezésben. A „Szentlélek” szó azonban már mintegy kiesik ebből az egységből, és más vonatkozással illeszkedik az előbbi kettőhöz, bár annyiban mégsem idegen, amennyiben az apát és a fiát valamiképpen közös lélek köti egymáshoz. A szentírás antropomorfizmusai A bibliai egzegetika kimutatta, hogy már az ószövetség is azért használ Istennel kapcsolatban antropomorf kifejezéseket, hogy egyrészt a filozófiai absztrakciókkal szemben, másrészt az állatokat istenítő bálványimádással szemben ezzel is kifejezze Isten személyes fönségét, aki az embert „képére és hasonlatosságára” teremtette. Ebben az értelemben beszél az ószövetség Isten „arcáról”, „szeméről”, „szájáról”, „kezéről” stb. Ilyen értelemben tulajdonít Istennek olyan lelki emóciókat, mint a „nevetés”, a „harag” vagy a „megbánás” (anthropopathia) [8], Ugyanakkor azonban - mintegy dialektikus módon - kihangsúlyozza azt is, hogy Isten mennyire nem „ember- formájú”. Megtiltja ugyanis Isten ábrázolását. Lelki valóságnak mondja ki, aki a világban is szellemi nyomokat hagy. Többször utal az Isten és az ember között feszülő végletesen nagy távolságra. Találunk kifejezéseket, amelyekből az tűnik ki, hogy a szent író tudatosan védekezik az antropomorfizmusok szószerint vétele ellen. Isten „nem ember, hogy megbánjon valamit”, továbbá: „Nem ember az Isten, hogy hazudjék, nem emberfia, hogy változzék”. Egyes kifejezésekből pedig megállapítható: a szent író tudatában van annak, hogy állítása hasonlat [9]. Az újszövetség legfontosabb tanulsága számunkra ebben a kérdésben az, hogy mi jellemzi Jézus Krisztus megnyilatkozásait ilyen vonatkozásban? Nos, köztudott, hogy mennyire következetes ahhoz, ami az analógia elve alapján filozófiailag is megállapítható. Krisztus ugyanis hasonlatokban, példabeszédekben szól Istenről és Isten „országáról”. Ezt hallgatói is tudják. Az apostolok meglepődnek, amikor nem példabeszéd formájában szól Isten titkairól. Amikor Jézus megtanítja őket a Miatyánkra, ebben az imádságban is analógiás emberi kifejezéseket alkalmaz [10]. - Hasonlatszerű az „Atya” szó maga is. Analóg kifejezés a „ki vagy”, hiszen Isten abszolút létéhez mérten az ember léte kontingens, azaz nem szükségképes. Az „országod.”, „akaratod” kifejezések szintén hasonlatszerűek. A „neved” szó külön figyelmet érdemel ebből a szempontból. Istent ugyanis nem fejezheti ki úgy a név, mint pl. az .embert vagy más teremtményt. Egy arab közmondás szerint Istennek „száz neve van”. Nazianszi Szt. Gergely pedig „mindennevű”-nek mondja. Minél gazdagabb, szellemibb, egyedülvalóbb egy létező, annál kevesebbet mond róla a név. A sok név pedig észrevehetően csupán kompenzációja a név erőtlenségének. A név gyöngesége lehet a magyarázata az Istenre vonatkozó dialektikus megfogalmazásoknak (pl. Ismert Ismeretlen), vagy annak a bölcsességnek, melyet Werfel idéz a Musza Dag negyven napja c. regényében: „A Kimondhatatlannak bennünk és fölöttünk”. Kétségtelen tehát, hogy Isten neve és az ember neve nincs egy súlycsoportban. Mindemellett az újszövetség is kiemeli Isten transzcendenciáját: teremtői voltát, szellemiségét, mindenható erejét. Ezzel mintegy helyre billenti az antropomorf kifejezések által eltolódott egyensúlyt. Nyilvánvalóvá válik így, hogy a Szentírás antropomorfizmusai nem mitikus módon nyernek alkalmazást. Ezt jól megérthetjük az irodalomból vett példa nyomán. Ha egy író tudatosan alkalmaz mitikus elemeket (vö. Giraudoux: Trójában nem lesz háború), műve nem válik mítosszá. Ezért a szent- írás antropomorfizmusai sem mitikus antropomorfizmusok. 32
