Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 2. szám - Rosta Ferenc: A hitigazságok rangsorolása
keztetésünk is - és gyengíti, bizonytalanabbá teszi azt. Viszont a közvetlenül kinyilatkoztatott igazságok között további rangsorolásnak nincs helye: igazságértéke valamennyinek egyformán abszolút. Viszont - ügy tűnik - így megint csak holüvágányra jutottunk. Nem tudjuk rangsorolni a legigazibb, a közvetlenül kinyilatkoztatott hitigazságokat. Valamennyit egyenrangúnak kell mondanunk. Ha nincs más mércénk, könnyen úgy járhatunk, mint Adam Tanner a híres regensburgi vitán 1601-ben. Ellenfelei feltették neki a kérdést, vajon hitigazságnak tartja-e azt, hogy Tóbiást elkísérte útjára a kutyája, mivelhogy ez benne van a Szentírásban. Tanner - szegény feje - háromszoros „maxime”-vel adta meg az igenlő választ [6]. Ilyen banális mondat a hitigazságok közötti Viszont Tanner - akivel kora sok protestáns teológusa is osztotta azt a nézetet, hogy a Biblia minden szava Isten sugalmazott igéje (inspiratio verbalis) - csak következetes volt: ha mindaz egyformán hitigazság, aminek igazságáért a kinyilatkoztató Éten kezeskedik, akkor ez is az. így valóban holtvágányra jutunk, s ez nem lehet a rangsorolás útja, melyről a zsinat szólt, s amely oly nagy reményeket keltett ökuménikus berkekben. A kinyilatkoztatás és a hit teljesebb fogalma Az vitán felül áll, hogy a „hitigazságok” mindegyikében ott kell szerepelnie a kinyilatkoztató Isten tekintélyének. Csakis ezáltal lesz ugyanis egy igazság a hit tárgyává, „hitigazsággá”. Bármiről száljon az igazság (örökéletről, bűnbocsánatról, Eucharisztiáról, vagy akár magáról Istenről), a kinyilatkoztató isteni tekintély nélkül legfeljebb igazság, de nem a hit tárgya, nem Ihitigazság. Hinni (teológiai értelemben) csaK kinyilatkoztatott igazságokat lehet. Hit és kinyilatkoztatás egymáshoz rendelt, korrelativ fogalmak. Olyanforma szerepe van a kinyilatkoztatásnak a hitben, mint a fénynek a testi szemmel való látásban. Hiába áll előttem a legszebb festmény, a vaksötét szobában, ahol nincsen fény, nem látom. Látni csak megvilágított tárgyat tudok. A fény testi látásomnak egyetemes, minden látási aktusnál nélkülözhetetlen kelléke, formális tárgya (obiectum formale), mely látásom számára hozzáférhetővé teszi a különben talán tapintható, ízlelhető, de fény nélkül semmiképp sem látható tárgyakat. A fénynek ugyanezt a szerepét tölti be a hit világában a kinyilatkoztató Isten tekintélye. Ahol nincs fény, ott nem lehet látás, ahol nincs kinyilatkoztatás, ott nem lehet hit. A kinyilatkoztató isteni tekintély tehát a hitigazságok mindegyikében szükségképpen jelenlevő alaki elem, obiectum formale, bármiről szóljon is különben a hitigazság, azaz bármi legyen is annak tartalma (obiectum materiale) [7]. A kérdés most már az, milyen természetű ez az isteni „tekintély”. Csak azt garantálja-e, hogy a hitigazságban foglalt állítás igaz? Vagy többet is? Hogy erre felelni tudjunk, fel kell tennünk a kérdést: mit akar Isten azzal a kinyilatkoztatással, amelyet a hitigazságok rögzítenek emberi szavakba, mondatokba? Ismereteket akar közölni velünk? Tudásunkat akarja gyarapítani? Értelmünkkel fel nem tárható területekről akar tájékoztatni? Igen, értelmi elem is van a kinyilatkoztatásban, hisz az ember értelmes lény, és értelmén keresztül is hozzá lehet férkőzni. De Isten a kinyilatkoztatásban többet akar adni, mint az értelméhez szóló igazságokat: szeretettel közelít az emberhez, önmagát akarja adni. így tanítja ezt a II. Vatikáni zsinat. „Az isteni kinyilatkoztatásban Isten önmagát. .. akarta kinyilvánítani és közölni” [8]. Legfőbb ‘kinyilatkoztatása pedig az, amidőn egész-önmagát kinyilatkoztatja, azaz odaadja az emberiségnek az Igében, aki „testté lön”. E nagy, e végtelen kinyilatkoztatást részletezik, próbálják tételekbe, szavakba foglalni a „hitigazságok”, az „articulusok”, vagy ha tetszik „dogmák”. Ezeknek a hitigazságoknak mindegyike hitet vár az embertől. E hitnek tárgya azonban nem a mondat, nem a dogma, hanem az ezek mögött álló, önmagát igazságban kijelentő és szeretetben ajándékozó Isten. „Aki hisz” — annak nem az ismeretköre tágul, bár megvalósul ez is, hanem - „az üdvözöl”, az megtalálja az Istent. 92
