Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 2. szám - Rezek Román: Teilhard élete és látomása
Ehhez Péter, a család legutolsó fészkében negyedik a tizenegy gyermek között, még ezt is hozzátette: „Ami fölfelé száll, mindig központosul”, és: „Imádkozzatok, hogy sose akarjak mást, mint csakis a Tüzet” ... De születésekor (1881. május i„ Sarcenat, a francia Puy-de-Dőme megyében) senki sem sejthette, hogy mikor és hogyan fog lángra lobbanni ez a tűz. „Szikrának kellett rám esnie, hogy felcsapjon a láng. Ez a szikra pedig a keresztény misztikus áramból fakadt, s anyámon keresztül világította meg és lobbantotta lángra gyermeklelkemet”. Régi vágású asszony volt ez az édesanya, aki minden házimunkát maga végzett, mindennap eljárt a misére a három kilométerre fekvő kis templomba, hogy az egész emberiség üdvéért imádkozzék; sosem ült fotelbe, hanem csak szék szélére, szinte mentegetőzve, hogy ennyi helyet foglal el a többiek elől. De bölcsessége és szelíd szeretete oly útra indította Pétert, amelyet még édesanyja sem láthatott előre: „Óriási erő annak felismerése, hogy az evolúció minden erőfeszítése visszavezethető az Isten-szeretet igazolására és kibontakozására. Már anyám is ezt mondogatta. De egész életem kellett hozzá, hogy ezt az igazságot szervesen építsem be világképembe... Áldott és szent édesanya, neki köszönhetem lelkem legjobb részét... Látom magamat, s újra átélem ma is (lehettem öt-hatéves), amint ott állok a kandalló mellett, s szilárd „Kis-Jézus- kultuszomra” zuhan a múlandóság szörnyű élménye: anyám egy hajtincsemet tartotta láng fölé s amint kétségbeesve néztem hamvadását, ő szelíden szólt: Péterként, a 'dolgok nem semmisülnek meg, csak átváltoznak.. . Hatvanéves elmélkedés kellett hozzá, hogy megértsem: anyámnak igaza van.” „Gyermekikoromtól kezdve az volt egész életem tengelye, hogy mindenben valami abszolútot akartam elérni. Egészen világosan emlékszem ma is (1950), hogy akkori szórakozásaimban csak az nyugtatott meg, ha valami alapvető, szilárd boldogsággal kötött össze. Ez általában abból állt, hogy „birtokoltam” — vagy elgondoltam - valami szilárd és változatlan tárgyat. Ez a tárgy akkor egy-egy fémdarab volt: vas, kvarc, ametiszt. Ebben az ösztönös hajlamomban, amely a fém „imádására” késztetett, már ott volt egybegyűlve valami velemszületett erőnek feszülése, s ezzel együtt a hajlamok egész sora. Lelki életem nem más, mint ezeknek az igényeknek kibontakozása és tisztulása”. De a vasdarabtól még messze van az Ómega-pontig. S lassacskán Péter is saját bőrén tapasztalta, hogy „az a Szilárdság, amiről akkoriban álmodoztam, nem elvont lényeg, hanem összpontosulásnak eredménye. Gyermeklelkemet micsoda reménytelenség járta át (sosem felejtem el), amikor egy szép napon megállapítottam, hogy a vas kopik, megrozsdásodik; s mit ki nem kezd a moly”? Apjának, a több birtokot kezelő intelligens gazdásznak, szintén sokat köszönhet Péter: „Tőle kaptam a természet szeretetét, az idő futásának érzékelését, meg valami alapvető egyensúlyt. Nemcsak latinra tanított minket, de bevezetett a természettudományokba: növénytanba, állattanba. Tőle kaptam azt a meggyőződésemet, hogy csak az .arisztokrata’, aki mindenkihez jó”. A gyermekkor „zöld paradicsoma” nem folytatódhatik örökké. Családi szokás volt, hogy a lányok az orsolyarendi apácák intézetébe kerülnek, a fiúk pedig a jezsuiták gimnáziumába. Így jut Péter a Notre-Dame de Mongré kollégiumba (1892 április). A díszlépcső alján Szent Ignác óriási képe nézett rá, papi ruhában, de még magán hordva a katonáskodás nyomait. Maga a gimnázium: ájtatos szellemű vidéki kaszárnyához hasonlított, s valami polgári 'kartéziánus szellemet árasztott. Homlokzatán viszont ott van a mindent megmagyarázó jelmondat: „Az ifjúságban Krisztust szeretjük, és Szűz Máriát hívjuk pártfogónkul”. Az Abszolútra még homályosan vágyó Pétert befogadja a keresztény kultúra vidéki fellegvára. Tanulmányi évek „Ott oltódott belém a Jézus-Társaság vírusa. Szinte észrevétlenül... Inkább álmodozó voltam, mint hancúrozó”. Ezt Abbé Brémond, Teilhard egyik tanára is tanúsítja: ,,Elképesztően csöndes fiú volt, de első mindenben... Csak később tudtam meg, mi 75
