Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 1. szám - FIGYELŐ - Korzenszky Richárd: A szüntelen imádságról
együtt - a mennyek országának keresésében, és már most megízlelheti a jövendő dicsőség első gyümölcseit [8j. Az Istennel egyesítő imádságnak három fokát különböztetik meg [9]. Az első fok: a szóbeli ima. Erőfeszítéssel az ember állandóan ajkán és értelmében tartja a Jézus-imát, természetesen megfelelő lelki feltételek között: békében és szeretetben élve mindenkivel, megtartva a parancsokat, s gyakorolva az alázatosságot. Nehéz munka ez, erőfeszítést kíván. A második fokon a Jézus-ima lelkivé, értelmivé válik. Az ember Jézus nevére összpontosítja gondolatait, nem kalandozik el értelmével, állandóan az Istenre gondol. Végül a harmadik fokon az imát a szív, a lélek, az egész ember végzi. Átjárja az imádság az ember egész valóját. Szüntelenül működik a szívben, önmagától, erőfeszítés nélkül. Jézus nevének fényessége ekkor beragyog mindent. Annak az állapotnak elővételezése ez már, amikor ,,Isten lesz minden mindenben”. Sokszor félreértik, mi a lényege ennek az imádságnak, ennek a gyakorlatnak. Kelet asz- ketikus hagyománya kristályosodik ki benne, ahol van ugyan szerepe bizonyos fizikai tényezőknek, vannak szabályok is, amelyek a lélegzet irányítására vonatkoznak, a testtartást, az imádság ritmusát érintik; ez a külső fegyelem azonban csupán arra való, hogy megkönnyítse az összpontosítást. Az egész figyelemnek a rövid fohászra kell összpontosulnia: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!” Ez a gyakorlat nem akarja mechanikussá, gépiessé tenni a belső, lelki életet, nem akar imamalmot imádság helyett, hanem fel akarja szabadítani a lelket, s elő akarja készíteni a kontemplációra, miközben fáradhatatlanul törekszik minden bűnt, minden külső gondolatot és képzetet Jézus szent nevének erejével távoltartani a szívtől - az embertől [10]. Feofán püspök, a múlt század egyik nagy alakja, így ír: „Az a fontos, hogy mindig Isten előtt maradjunk, miközben az ember szíve mélyéről hozzá kiált. így tegyen mindenki, aki a kegyelem tüzet keresi; a szavak vagy a testtartás az imádság közben csak mellékes jelentőséggel rendelkeznek. Az Isten a szívet nézi” [11]. Erre az imára tanította meg a zarándokot a bölcs sztarec. Megtanulta, visszavonulva magányosan az erdőbe, és ezzel az imával a szívében járja a szent helyeket. Ezután is kérdezősködik még az imádságról, de már másként, mint az első lapokon olvastuk. Megtalálta már az igazi kincset, a szívében él a tevékeny imádság. Találkozik a vándor sok-sok emberrel, és csodálkozva látja: mindenki testvéré, mindenki szereti őt, mindenki egy nagy családnak a tagja. De nemcsak ezen csodálkozik. Csodálkozik azon is, milyen sokan vannak, akik törekszenek az igazi imádságra, akik keresik az utat hozzá, de nincs még a kezükben a kulcs: a Fi- lokália. S ő előveszi, délután vagy este, s felolvas belőle a házakban az ikonok alatt. Tanítja az embereket a szüntelen Jézus-imára. Sokszor kimondhatatlan vágyat érez, hogy magányba vonuljon, oda, ahol nem zavarja senki, ahol egyedül az imádságnak élhet. Elhagyott csőszkunyhó, erdő, őrkunyhó nyújt hajlékot neki. Meg-mcgáll néhány napra, megpihen, majd továbbmegy; legvégső vágya, hogy eljuthasson Jeruzsálembe. Jelképes alak ez az egyszerű vándor. Az utolsó lapon úgy búcsúzunk tőle, hogy Jeruzsálembe indul. Nemcsak a földi Jeruzsálemről van itt szó. Arról a másikról is, ahová minden keresztény igyekszik, akiknek nincs itt maradandó városuk, hanem az eljövendőt keresik. S ezt a várost keresni csak úgy lehet igazán, ha bennünk ég a vágy az imádság, a szüntelen imádság iránt. A könyvecske első elbeszélésének záró mondatait idézzük. ,,Most aztán így vándorlók, szüntelenül mondom a Jézus-imát, amely értékesebb és édesebb számomra mindennél a világon. Megyek naponta tizenhét vagy még több versztányit is, és nem érzem, hogy gyalogolok, csak azt, hogy imádkozom. Ha csípős hideg járja át tagjaimat, még feszültebben mondom az imádságot, és csakhamar teljesen átmelegszem. Ha már-már elfog az éhség, gyakrabban hívom segítségül Jézus Kriiszbus nevét, és elfelejtem, hogy ennem kellene. Ha megbetegszem, vagy ha hasogat a hátam vagy a lábam, az imádságra figyelek, s máris nem érzem a fájdalmat. Ha megbánt valaki, csak arra gondolok, milyen édes a Jézus-ima: azonnal eltűnik a megbántás és harag, és mindent elfelejtek. Valahogy úgy bolondos is vagyok, semmire sincs gondom, semmi sem köt le, nem nézek semmiféle hiúságra. Legszívesebben mindig a magányban lennék. Szokásom szerint csak egy gondolat sarkall: hogy szüntelenül imádkozzam, s amikor ezzel foglalkozom, nagyon vidám vagyok. Hogy mi fog még történni velem, azt csak az Isten tudja. Természetesen mindez csak érzéki, vagy amint a megboldogult sztarec mondta, természetes és mesterséges, szokásteremtette dolog, megsem merek vállalkozni még a szívbeli belső imádság megtanulására és elsajátítására, mert méltatlan és ostoba vagvok. Várom az Isten akaratának óráját, és remélek elhúnyt sztarecem imáiban. ígv aztán, ha nem is értem el a szüntelen, öntevékeny lelki imádságot szívemben, mégis hála Istennek, most már világosan értem, mit jMentenek a szavak, amelyeket az Aoostol levelének olvasásakor hallottam: „Szüntelenül imádkozzatok!” JEGYZETEK (1) Otkrovennic ru^zkn/» s.·« > ano-ika Jtihovnoimi szvojemu otcu. Párizs. 17483. (A zarándok elbeszélései lelkiatyjának.) — (2) Legújabb kiadása: Filokalia, Athén. 1OS7. Dobrotoljubije, Jordanville, 1964- 65. - (5) Vö. I. Hausherr SJ. 58
