Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 1. szám - FIGYELŐ - Korzenszky Richárd: A szüntelen imádságról
erdők, vadállatok, az idegen emberek, az egész mindenség új életet él: az Istenről beszél neki minden. Rokona ez az egyszerű orosz zarándok Asszi- szi szegényének, akinek ajkáról így szól az ének: „Áldjon téged, Urunk, holdanya nénénk, s legfőképpn urunk-bátyánk, a nap . . .” Rokona ő azoknak, akikről a Diognetushoz írt levél szerzője így 'beszél: „A keresztények úgy élnek hazájukban, mint jövevények; mindenben részt vesznek, mint polgárok, de úgy viselnek el mindent, mint akik idegenből jöttek; minden idegen föld hazájuk, de minden ihaza — idegen .. . Testben élnek, de nem a test szerint; a főidőn vándorolnak, de a mennyben laknak”. Ez a könyvecske lehetővé teszi, hogy bepillantsunk a keleti keresztény lelkiségbe, az ortodox hagyományba, amelynek tiszta keresztény voltához nem férhet kétség, s amelynek gyökerei a Szentírás talajából táplálkoznak. Ismeretlen orosz szerző írja. Lehet, hogy civil, lehet, hogy szerzetes. Maga a zarándok, az elbeszélések központi alakja nem szerzetes. Családos ember volt, csak felesége halála után indul vándorútra. Hívja a végtelen távol, bejárja az orosz földet egészen Irkutszkig, s a jeruzsálemi szent helyekre készül. Megjelenik a könyvecskében az orosz vallási élet jellegzetes alakja, a sztarec, a tapasztalt, bölcs, öreg lelkivezető, aki Istennek szentelt életével vonzza magához az embereket, s akinek a tevékenységén keresztül a Lélek működik. A Lélek tölti el őt, így igazán „lelki” atya. A sztarec kezében ott a Filokália [2], egy aszkétikus írásokból álló gyűjtemény, amely a 18. század végétől rendkívül népszerű volt a szláv kolostorokban, de az olvasni tudó egyszerűbb emberek is gyakran forgatták, belőle szívták magukba az imádságról szóló tanítást. A Filokáliát az ortodox keresztények szent hegyén, Athoszon állította össze a tudós Niko- démosz szerzetes. Először Velencében jelenik meg, 1782-ben. A Filokália szláv fordítása az orosz szerzetesi élet egyik nagy szervező egyéniségének, Paiszij Velioskovszkijnak munkássága nyomán készült el 1793-ban. Ö 1746 óta az Athoszon tartózkodott, ott ismerte meg a Filokáliát. „Filokália” — a szépség szeretete, ti. az erények szépségének szeretete: ezt fejezi ki a cím. 38 aszkétikus írótól tartalmaz az öt kötet hosszabb-rövidebb szemelvényeket az imádságról. Mondásokat, tanításokat, amelyeket vagy maguk a nagy szerzetesatyák, vagy követőik, tanítványaik foglaltak írásba. Aszkétikus-peda- gógiai kézikönyv ez, a szerzetesélet segédkönyve. Több azonban ennél: nem korlátozódik csak a szerzetesekre. Mások is olvashatják, sőt olvasták is buzgalommal, hiszen szerzetesek és nem szerzetesek számára közös a cél: az Istennel való egyesülés. A Filokáliában megtalálhatók az Istennel való egyesülésről, az imádságról, a Jézus-imáról szóló legfontosabb tanítások a nagy szerzetesatyáktól, a negyedik századtól kezdve. Jézus nevének segítségül hívása, az imádság gyakorlata a pusztai atyák hagyományára támaszkodik, és már a legelső forrás, a Szentírás közelében vagyunk. A keresztény lelkiségnek elsősorban gyakorlati jellege volt. A „teózis” a görög atyák kedvelt gondolata volt: „Az Isten emberré lett, hogy az ember Istenné lehessen”. Az Istennel kapcsolatba jutni, az Isten életéből, az Istenből részesülni: minden misztikának, kereszténynek és nem kereszténynek, a lényegéhez tartozik. S itt a misztika nem egzotikum. Bizonyos értelemben minden keresztény ember „misztikus”, hiszen a keresztény misztériumok, a szentségek „az isteni természet részeseivé” tesznek minket. Antiochiai szent Ignác szerint a keresztények „chiristophoroi”. Krisztus-hordozók, sőt: „theophoroi”, Isten-hordozók! Az Isten-hordozó élet azonban feltételekhez van kötve. Szent Pál felszólít: „Vessétek le a régi embert!” Egyiptomi szent Makariosz így magyarázza ezt: „Amikor az apostol azt mondja: vessétek le a régi embert, az egész emberre gondol. Arra gondol, hogy legyen más szemed, más fejed, kezed, lábad . ..” Nem kétséges, teljes belső átalakulásra van szükség, hogy az ember theophoros lehessen. Az embernek ,meg kell nyílnia az Isten felé. Az Isten felé való megnyílás azonban, paradox módon, az önmagunkba fordulással kezdődik. Szent Arzénioszról beszéli el az Apophteg- mata Patrum, hogy miután az üdvösségre vezető utat keresve remete lett, imádság közben ezt hallotta: „Arzéniosz, vonulj vissza, légy csendességben, légy nyugalomban!” (Fuge, tace, quiesce!) [3]. Ez a magatartás az ortodox lelkiségre nagyon jellemző. Ez a hészüchia (iszihazm) [4]. Az Istenei való egyesülésre vágyó ember számára az első: visszavonulni. A világtól való fizikai visszavonulás azonban csak az első feltétel, hogy elnyerjük a szív tisztaságát. Szent Vazul tanítja, hogy „a külső és belső csend a szív tisztaságának kezdete”. Joannesz Klimakosz szerint a csend nem a fizikai csend, hanem a következőkből áll: különbségtétel a szükséges és nem szükséges dolgok között, állandó imádság és az imádság szüntelen tevékenysége a szívben. A szív imájával együtt jár a nyugalom, a hészüchia. Sokszor beszélnek a „szívről”. A szív nyugalmáról. A bizánoi hészüchaszta írók, Egyiptomi Makarioszt követve, a semita hagyományra támaszkodnak, amikor ezt a szót használják. A szív, a kardia az értelem székhelye. Az újszövetségben a szív az élet, valamilyen belső élet kifejezője, az érzelmek, szenvedélyek, vágyak, ismeretek, gondolatok székhelye. A szív az a központ, amelyen keresztül az ember én—te kapcsolatba lép az Istennel. Ha az Istennel való kapcsolat centruma a szív, akkor világos, hogy különös gondot kell fordítani a szív tisztán tartására. A szív tisztán 56
