Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 1. szám - FIGYELŐ - Arrupe, Pedro: A modern világ, a hit és az ember
többé, hanem növekvő mértékben Isten egész népének birtoka. Részt vehettem Latin-Ameri- kában oly istentiszteleten, melyen a „keresztény közösség” fogalma nem olcsó frázis, hanem megélt valóság volt. Afrikában az önzetlen és önkéntes szegénység oly példáit láthattam, amilyenekről csak a kereszténység virágkorából tudunk. - E rövid megjegyzéssel egyáltalán nem akarom bagatellizálni a hit válságának fentebb említett problémáját. Azzal az olcsó — és véleményem szerint veszélyes - vigasszal sem akarom áltatni magam, hogy a hit jelenlegi válsága csak rövid ideig tartó, átmeneti jellegű, mely után a hit-biztonság kora következik. Azonban mindeme megállapítás ellenére sem vagyok pesszimista, mivel e pesszimizmus nem kevéssé volna egyoldalúság és leegyszerűsítés. Az egyház struktúrájának krízise Egy másik problémáról is szólni szeretnék, mely szorosan összefügg az imént mondottakkal. Ezt a „struktúrák kérdésének” vagy „struktúr-krízisnek” nevezhetnénk. Az egyház mai struktúra-krízise mellé odaállítható a profán társadalomnak struktúra-válsága. Mindnyájan mélyreható feszültségeknek és kemény vitáknak vagyunk tanúi. Valódi igényeknek is, de az utópiának is, melyeket egyaránt képviselnek. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy e tendencia az egyházban is hat. Könnyen lehetséges, hogy az egyház struktúra-krízisének egy részét az össztársadalmi folyamat váltotta ki. Az egyházban tapasztalható fejlődésnek döntő része azonban belülről származik. Mindenekelőtt a megújult egyházképből, melyet a 2. Vatikánum rajzolt meg, melyet a zsinat utáni idő tovább konkretizált s mely a mai napig sincs lezárva. E problémánál az egyik alapkérdés az össz- egyház egységét és a helyi egyházak sokféleségét érinti. Korunk szellemi ziláltságában s az érdekek sokfélesége között az egyház egysége és egyesítő ereje ma fontosabb, mint valaha. A részközösség és részegyház csak addig lesz életképes, amíg külső és belső összeköttetésben áll az összegyházzal. Máskülönben szektává válik. Az élő egyházhoztartozást mindenek előtt a pápával való kapcsolat jelenti. Azután — általánosságban szólva — a bitben és szeretetben való egységért érzett felelősség. Konkrétan: a szomszédos egyházak és egyháztartományok iránti felelősség. Amidőn az összegyházért érzett felelősséget hangsúlyozzuk, nem szabad elfeledkeznünk a helyi egyházaknak jogos igényeiről sem. Ma az egyház minden strukturális problémája közepette egy bizonyos: még nagyon sokat kell egymástól tanulnunk. Egymástól azonban csak akkor tanulhatunk, ha sokat beszélgetünk egymással. Nyíltan pedig csak akkor szólhatunk, ha nem bizalmatlanul és félelemmel telten, hanem becsületesen és készséggel lépünk egymás felé. Természetesen az egyház nem merül ki a strukturális problémákban. Éppen ezért nem szabad a megújulás súlypontját egyoldalúan e területre korlátoznunk. Az egyház végső soron Isten misztériuma az emberek között. Nem szekularizálhatjuk és nem szociologizálhatjuk e misztériumot. Az egyháznak e titok-jellege tán sokkal több fényt jelent a mai világ számára, mint azt sejthetnénk. Törődés az emberrel A hit krízisének és a struktúrakérdésnek vázolásával egyáltalán nem nyújthattam kimerítő képet egyházunknak a mai világban elfoglalt helyzetéről. Számtalan nyitott kérdés van még, pl. a ma oly aktuális pap-kérdés, a cölibátus problémája vagy a keresztény erkölcstan! viták. Egy problémát azonban mégis szeretnék részletezni. Ez pedig: az emberrel való fokozott törődés. Ha a legellentétesebb világnézetű vagy politikai magatartású csoportokat is figyeljük meg, tapasztalhatjuk, hogy egyetlen cél sem érdekli őket annyira, mint az emberről való gondoskodás. VI. Pál pápának a népek fejlődéséről szóló enciklikája „több emberiesség utáni éhségnek” nevezi e világméretű keresést. S ennek az ember iránt érzett lekötelező felelősségnek ma mindenek előtt két oka van. Az első, hogy tudunk az embert terhelő követelményekről és veszélyekről. A második, hogy ismerjük azokat az esélyeket és lehetőségeket, amelyek szabadságából következnek. Ismeretesek a jelen követelményeinek és veszélyeinek lényeges összetevői: ezek leginkább a társadalom és a világ gyökeres átalakulásának tényéből következnek, amelyekről a „Populorum progressio” is szól. E változások gyors ütemben történnek és gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális téren egyaránt jelentkeznek. Nem csupán új életstílust és emberi kapcsolatokat teremnek, hanem új gondoilkodásformákat s új öntudatot is. Gvakran megállapíthattam, hogy nemzedékek — idősek és fiatalok — konfliktusait éop az váltotta ki, hogy a gyors társadalmi változást különböző módon élték át és különféleképp értelmezték. Sakkal fenyegetőbbek azonban az ellentétek és a fejlődés világviszonylatban. Itt radikális ellentétek, kibékíthetetlen ellenmondások jelentkeznek. Embermililiók élnek hosszú évek során a háború terrorja alatt, százmilliók elképzelhetetlen szegénységben és szükségben, ismét mások társadalmi elnyomásban. Emberek másodrendű polgárokká lesznek bőrük színe miatt, másokat magasabbrendű iskolák végzésétől utasítanak el. S ami a legnyomasztóbb: az embernek gyakran az a benyomása, hogy ez az állapot megmerevedett, azaz, hogy nem érezhető semmi belső fejlődés; ezt csak erős nyomás és a forradalom indíthatná meg. Nemrég 53
