Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 1. szám - FÓRUM - Bolberitz Pál: Hozzászólás a "Hitoktatás és nevelés" című tanulmányhoz (Teológia, 4. évf. 1970. 2. sz.)
ószövetségi vallást. Az ószövetségi vallás pedig ,,szótár” az újszövetségi valláshoz. Az ószövetségi kinyilatkoztatás nélkül nem tudjuk megérteni az újszövetséget. Az emberiségnek végig kellett járnia az üdvtörténeti fejlődés göröngyös útját, hogy eljuthasson Krisztus által a vallás teljességéhez, a kereszténységhez. A kereszténységben vannak vallási elemek, mégis több mint vallás. Jézus nem azért jött, hogy megszüntesse az ószövetségi vallást, hanem hogy teljessé tegye azt. Az újszövetségi vallásban az Isten-ember kapcsolat túllép a szigorú jogi kereteken, parancsokon és vallási előírásokon, személyes jellegűvé válik. A személyes kapcsolat csak szabad döntés alapján valósulhat meg. így a bűn sem csupán egy parancs puszta megszegése (mint a vallásoknál), hanem egy személyes kapcsolatnak önkényes, az ember oldaláról történő egyoldalú megszakítása. Vallás és kereszténység megkülönböztetésénél szólnunk kell még arról is, hogy a vallás „természetes”, a kereszténység „természetfeletti” jelenség az ember életében. A vallásosság természetes adottság az emberben. Minden ember „vallásos”, még akkor is ba tudatosan elfordul a történelmi vallásoktól. „Hit nélkül nem lehet élni” - halljuk a közismert humanista kijelentést és ezzel minden jószán- dékú ember egyetért. Az embernek szüksége van egy magasabb tekintélyre, melyet abszolútnak, megfellebbezhetetlennek ismer el. Ez az abszolutum lehet egy történelmi vallas istene, egy eszme, magasztos feladat, sőt egy idealizált ember is. Csak valamely magasabb tekintélybe kapaszkodva a «hit által képes az ember fölülemelkedni önmagán, kilépni önzéséből, több emberré válni. Amikor ez a hit, világ-„nézetben” formát ölt, emberi magatartásban kifejezésre jut és az elkötelezettség bélyegét viseli magán, akkor beszélhetünk vallási kultuszról. A kultusz megnyilvánulhat a hagyományos vallási előírások követésében, erkölcsi magatartásban, munkában, politikai tevékenységben, kultúrténykedésben, sőt játékban is. A hagyományos vallások népszerűsége világszerte azért is csökken, mert olyan vallási kultuszt írnak elő, amely idegen a mai ember életformájától. A kereszténység sokak előtt azért veszít hiteléből, mert túlteng benne a „vallási” elem és elhomályosítja a sajátosan keresztény vonást. Jézus Krisztus nem azért jött, hogy új vallást alapítson, hanem azért, hogy megtanítsa az embereket élni. Olyan életformát valósított meg, olyan életforma követésére tanított, melyet Isten kíván az embertől. A kereszténység az adás-szeretetének életformája. Ez a szeretet az emberek szolgálatában, az irgalmasság cselekedeteiben, a hetvenszer-hétszer való megbocsátásban, ellenségszer etecben, az önkéntes szegénység vállalásában, erkölcsi tisztaságban nyilvánul meg. Jézus Krisztus azért követelt fenntartás nélküli hitet követőitől, mert tudta, hogy első benyomásra ez az életforma, magatartás idegen az embertől. Nem természetes, nem magától érthetődő. Aki őszinte bizalommal fordul Jézus alakja és tanítása felé, az nyerheti el azt a többlet-tudást a hit által, melyre a Szentlélek világosítja meg az útkereső embert. A keresztény üzenet csak természetfölötti összefüggésben fogható fel úgy, hogy befogadója számára valóban evangélium, örömhír legyen. A természetfeletti hit megvilágításában válik érthetővé, hogy az életforma, melyre Jézus meghívta a választottakat, semmiképp sem életidegen. Sőt, valóban megfelel minden kor jóakaraté, igazságszerető emberének. Megvalósítható a keresztény életforma minden korban, társadalomban és kultúrfokon. A természetfölötti keresztény életforma természetes alapra épül. Sőt, a keresztény emberi magatartás az igazán természetes (amennyiben a supernaturalis 'szót eredeti értelemben „szuper” természetesnek fordítjuk és nem supra-naturalis-t értünk alatta), mert megfelel jobbik énünk sokszor megfogalmazadan vágyainak, igényeinek. Nemcsak az emberi közösségnek, hanem az egyénnek is van üdvtörténete. Valamilyen formában mindenkinek végig kell járnia az üdvtörténeti fejlődés egyes fokozatait. Először el kell jutnunk a valláshoz, mert csak a vallásos emberből lehet keresztény ember. Sokan vannak azonban akik megálltak az üdvtörténeti fejlődés alacsonyabb fokán, vagy még nem jutottak el a magasabb fokozatra. Amennyiben e jelenség okait kutatjuk, meg kell állapítanunk, hogy az egyik főok hagyományos hitoktatási szemléletünk válságában rejlik. Figyelemre méltó Alois Müllernek, a fribourgi egyetem pasztorálteológiai professzorának megállapítása, hogy hitoktatásunk a főhangsúlyt a gyermekek hitoktatására helyezte és akárhányszor elhanyagolta a felnőttek hitoktatását. (Mérleg, 1970. I. 29. o.) Valóban, a gyermekek evangeli- zálása azért nem érezteti kellő hatását az ifjú és felnőtt korban, mert hiába a folyamatos gyermekkori hitoktatás és hitre nevelés, ha a gyermeknek csak szemelvényeket lehet bemutatni az evangéliumból, hiszen a többit úgy sem érti meg. A gyermek, mind ismeretben mind életmódban, képtelen felfogni a maga teljességében a kereszténység lényegét. Felnőtté érve gyermekes, töredékes ismerete, zavaros benyomása marad csupán a kereszténységről, különösen akkor, ha megszakított, rendszertelen hitoktatásban részesült azelőtt. Érthető tehát igénye, hogy a felnőtt kor küszöbén összefüggő, korának megfelelő világnézeti rendszer felé tájékozódik. A gyermek az üdvtörténeti fejlődésnek alacsonyabb, ún. vallási fokán van. Vallásra lehet oktatni, vallásosságra lehet nevelni. A keresztény üzenet azonban még nem fölszabadító jóhír számára. A kisgyermekkor rendkívül alkalmas a transzcendentális igazságok befogadására és a jelképek jelentésének megértésére. Ha megfelelő vallásoktatásban és vallásos nevelésben részesül a kisgyermek, akkor zökkenésmentesen biztosítható számára az olyan alapvető vallási ismeretek 50
