Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 4. szám - FÓRUM - Meleg Ilona: Gyónjunk vagy ne gyónjunk?
FORUM GYÓNJUNK VAGY NE GYÓNJUNK? A kontesztáiások korát éljük Egyházunkban. A bűnbocsátás mai formája - a gyónás is belekerült a kontesztaciós viharba. A „Concilium” c. folyóirat 1971 januári száma a maga teljes egészében a bűnbánat szentségével foglalkozik. A tanulmányok egyfelől megállapítják, hogy nincs teológiai, dogmatikai akadálya a változtatásnak, másfelől hangsúlyozzák a változtatás szükségességét. Érvük: a gyónások mit sem szólnak hozzá azokhoz a többé kevésbé kollektív jellegű bűnökhöz, amelyeket az emberiség mai tudata úgy tart számon, mint az emberiség életének nagy rákfenéit. Az emberiség igazi bűne a testvértelenség, s a gyónás az egyedet összebékíti az Istennel, de a testvértelenné lett emberiséget nem békíti össze önnönmagával. A gyónás nem teszi az embert az ember testvérévé. A testvérietienség bűnei nyugodtan tudnak virágozni a bűnbánat szentségének ellenére is! Ezért sokan úgy gondolják, hogy meg kell szüntetni, vagy legalábbis néhány nagyon súlyos bűn „fenntartott esetére” kell visszaszorítani a gyónási kötelezettséget. így kell tenni, mert a jelenlegi bűnbocsánati formánák a következménye a sok „ájtatossági gyónás”, amelyet a gyóntatok - s hovatovább mi, gyónók is egyre inkább értelmetlennek tartunk. A gyónás helyett valamilyen bűnbánati liturgiát kellene létrehívni, amelyben egyéni bűnfelsorolás nélkül, a közösségi Confiteor után kapnánk feláldozást. Vajon az ajánlott új forma hatékonyabban szolgálná-e a Jézustól kívánt mct.inoiát, mint az elvetésre ítélt jelenlegi? A szentmise bevezető bűnbánati része lehetővé teszi bárki számára a szentáldozáshoz járulást, akinek nincs olyan bűne, amelyet a jelenlegi rendelkezés gyónásnak fenntartott bűnként „halálos bűnnek” tekint. Az ájtatossági gyónások igen értelmetlennek látszanak, de ugyanilyen értelmetlennek látszhatnak (a gyónás „értelmességéhez” szükségesnek vélt) halálos bűnöket tartalmazó gyónások is. Hiszen bárki keresztény tudja, hogy Isten a bánat ellenében bocsát meg az embernek, s a pap feloldozó szavai ellenére sem adja bocsánatát, ha nincs igazi bánatom, metanoiám. De vajon csak attól kap-e a gyónás értelmet, hogy a gyóntatószékben ülő pap „hivatalosan” biztosít, hogy bánatom ellenében Isten megbocsát nekem? Ha az Egyház szükségesnek látta a gyónás bevezetését, csak azért láthatta szükségesnek, mert kiváló eszköznek gondolta és akarta a lelkek Istenhez vezetésére. Földi életünkben az „Istenhez- jutás” határérték-fogalom: minden „közelebb” után újabb „közelebb” következik. Ennek segítése, szolgálata - ez a gyónás rendeltetése; bármilyen is a gyónó bűnösségi-tökéletességi foka, állapota. A gyónás nem attól nyer értelmet, hogy a gyónónak van-e egyházi rendelkezéssel megállapított kellő súlyosságú bűne. Csak a szeretet-parancsot nem vállaló tisztesség-etika szintjén, a „vallásos és tisztességes ember” eszmény-rendszerén belül alakulhatott ki a gyónás méltán keveslett rendeltetés-képe: objektív (mert rajtam kívül levő és hivatalos személytől jövő) biztosítás a bűnbocsánatról. Nem a gyónás jelentőség-szegénysége a jelenlegi válság igazi oka. Sokkal inkább a jelen gyónási-gyóntatási gyakorlat „hogyanja”. Húsvétikor, karácsonykor pár perc alatt meggyónnak, s feloldozást kapnak azok, akiknek hosszú éves „gyakorlat” áll a hátuk mögött: heti egy órájuk sincs Isten számára. Ha a gyóntató energiát szán rá, az esetek döntő többségében meg is állapítható, hogy a gyónóban nincs metanoia, megtérés: a jövőben sem óhajt ráérni; egy vagy két hét múlva újra el akarja kezdeni a fél vagy egész éves „nem-kegyelmi” életet. Ezek a „megkívánt” halálos bűnökben élő gyónók úgy kapnak feloldozást, hogy eszük ágában sincs megpróbálni másképpen élni, mint ahogy évek óta csinálják. Még az első lépést sem vállalják Jézus felé: a vasárnapi templomba menést, ami talán kezdete lehetne a nemcsak „tisztességes és vallásos” életalakításnak. Az „ájtatossági”, mondjuk elsőpénteki gyónók javarésze pedig kikötött a „tisztesség és vallás” normájánál. Havonként meggyónja azokat a megszólásokat, hazugságokat, szórakozott imádságókat, amelyeket valójában ugyanúgy nincs szándéka elhagyni, mint az éves gyónónak a temp- lomba-nemjárást. Sőt itt még furcsább a helyzet. Ha időt szán rá a gyóntató, rendre megállapíthatja, hogy ezek a tökéletlenségek el isem hagyhatók: hogy az emberi természettel szükségképpen együttjáró dolgokkal vádolja magát a gyónó. Oly dolgokkal tehát, amelyekben nem tud, mert nem is lehet előre haladni. Nagyon súlyos veszteség lenne feladni azt a lehetőséget, amelyet a gyónás biztosít (nem ezzel a gyakorlattal) az Isten ügye számára. A gyónás puszta meglétének erejében a gyóntatószékben ülőnek egy sereg emberrel van módja jézust metanoléra indító testvéri beszélgetést kezdeni. És tán épp csak azért van mód reá, <mert a húsvét, a karácsony, az elsőpéntek kialakult gyónási gyakorlata elhozza őket a gyóntatószékbe. Hogy történik-e valami „országos” jelentőségű a gyóntatószékben, az azon fordul meg, hogy ki ül ott .Krisztust helyettesítve. Feloldozógépnek tudja-e magát, vagy szerelmes a Krisztustól kapott küldetésbe: kialakítani az emberekből a Szeretet Országát a földön. Attól, hogy nem kell majd gyónnunk, még semmi sem lesz jobbá. Csupán annyi történik, hogy 255
