Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)

1971 / 4. szám - TÁVLATOK - A nő emberi méltósága: örök igazság, vagy új felfedezés?

küldje. Valahol itt, a szépségnek és szívjó­ságnak ebben a harmonikus kibontakoztatásá­ban kereshetjük minden idők női „rangra- eölelésének” a Teremtő által elvetett csíráját. Az ősi bibiliai étosz meghamisítását, a nő­nek a kereszténységen belüli „rangfosztását” visszavezethetjük a gnósztikus-dualista szemlélet­nek hatására, sőt elhatalmasodására. A test­nek, az anyaginak leértékelése nyomán már nemcsak a poligámiát utasította vissza a ke­reszténység (ami egyébként nem kelthet ben­nünk megütközést), hanem a „digámiát” is. Már az első keresztény századokban tilalmazni kezd­ték - keleti-gnósztikus hatásra - az első asz- szony halála után kötött második házasságot is. Ezt a gyakorlatot vette át később az othodox egyház is - mely közismerten - megengedi ugyan papjainak a szentelés előtti nősülést, vi­szont előírja számukra, hogy özvegyként élje­nek az asszony halála után. Akkor is, ha pl. 3-4 kiskorú gyermek neveléséről van szó. Kü­lönösen keménynek tűnik ez az előírás, ha meg­fontoljuk, hogy még alig egy évszázada mily nagy volt a fiatal anyáknak szülés utáni ha­landósága. Ha figyelemmel kísérjük ezt a gnósztikus- dualista szemléletet, a keleti vallások hatására lassan eluralkodó gyakorlatot, a nőnek „leérté­kelési” folyamatát, s mindezt összehasonlítjuk pl. azzal a természetességgel, mellyel az Ür Jé­zus viselkedett az őt körülvevő asszonyokkal, vagy azzal a ténnyel, hogy a nők később mily nagymértékben segítették a misszionáló aposto­lokat, - ha mindehhez még hozzávesszük, hogy Péter és más apostolok házas emberek voltak, s Pál kivételként említi a maga „problema­tikus” esetét -, akkor aligha találhatjuk már „természetesnek a kereszténységen belül kiala­kuló elhidegülést, sőt keménységet a nőkkel és házassággal kapcsolatban. Mert hogy valóban ez lett a későbbi fejlődés útja - mint azt Schöllgen rövid jegyzetben megemlíti —, arra tetszés szerint lehetne példákat felhozni. Természetesen aligha lehetne megcáfolni azt a tényt is, hogy a keleti világban később a háremtulajdonos fejedelmek és jómódúak szol­gáltatták az „elrettentő példát” arra, hogy a nőből „konzum-cikket”, „luxus-tárgyat” is lehet formálni; s hogy így az asszony lassan a földi élvezetek jelképévé vállt a kereszténység sze­mében. Ugyanakkor pl. az ószövetségi Eszter­nek, majd egy Kleopátrának vagy Zenobianak „esetére” utalva az is kézenfekvőnek tűnt, hogy a női okosság és célratörés, a női szépség egy­ben hatalmi tényezővé válhat. Ha pedig válbat, akkor szükségesnek látták ismételni az ószövet­ségi figyelmeztetést: a nő - miként a bor - veszedelmet jelent a férfi életében. Hiszen ha királyok és hatalmasok válhattak az asszony „játékszerévé”, mennyivel inkább a hétközna­pok férfiai. A keleti világ ily „elrettentő” pél­dáját még napjainkban is idézi az újsághír: az uralomra igényt tartó sejknek előbb meg kellett ölnie elődje 24 ágyasát, hogy hatalmát biztosít­hassa. Ilyen s hasonló tények és tapasztalatok nem­csak erősítették az idők során a monogámiának - egyébként a krisztusi tanításra is visszavezet­hető - praxisát, hanem egyszersmind elmélyí­tették az asszonyról, mint „veszedelemről", „ki- sértőről”, „kéjét áruló lényről” vallóknak meg­győződését is. Az ó- és középkornak elméleti és gyakorlati orvosai azután a profán tudomá­nyok képviselőiként szolgáltattak még érveket e felfogás igazolására. Érveiket a teológusok, az ö tekintélyük nyomán pedig a kereszténység szinte gondolkodás nélkül alkalmazta, mintegy .keresztény tanítássá” tette. Mindezek vázlatos említése mellett csak el­ismeréssel adózhatunk a nagy középkori ke­resztény gondolkodónak, Aquinoi Szent Tamás­nak, aki - a történeti gondolkodást szinte még teljességgel nélkülöző korában - egyértelműen vallotta, hogy a keresztény szexuáletikának egy­általán nincsen ősi folytonosságról tanúskodó hagyománya. Ilyenről - lassú alakulás után - csakis az egyházatyák kora óta beszélhetünk. Bizonyos szentirási értelmezés nyomán kezdtek szólni az atyák az ún. paradicsomi házasságról. Szent Ágoston és más neves egyháztanítók — ma már közismerten téves exegézis nyomán - mint ideális ősnormára utaltak e „paradicsomi állapotra”, melyben az isteni teremtő terv sze­rint nem szerepelt az ember bűnével „beszeny- nyezett” szexualitás, illetőleg testi gyönyör. Szent Tamás pl. két görög atyát említ (Johan­nes Damascenus és Nyssai Szent Gergely), kik­nek tanításában egyértelműen felfedezhetjük az ismert gnósztikus tételt: a paradicsomi állapot­ban ismeretlen volt a nemi kapcsolat útján tör­ténő élet-továbbadás. Az emberek úgy szapo­rodtak, „sicut angeli Dei” - mint az Isten an­gyalai. E két görög atya felfogásának ismerte­tése után i(S. th I. 98. a. 1-2.) Tamás Szent Ágoston felé vet pillantást. Afelé a forróvérű afrikai felé, aki ifjúkorában konkubinátusban élt, majd az újplatonikus dualizmus útját meg­járva lett a kereszténység lánglelkű tanítójává. Ágoston ugyan meghajol az örök isteni rendelés előtt, amely szerint Isten „férfivá és nővé” teremtette az embert. E megállapítás után azon­ban már eltér a valóságtól, és - ma úgy mon- danók, bizonyos ideológiai előítéletből - egy­szerűen szexualizálja az áteredő bűnt. Az ősbűn előtt az ember számára a nemi kapcsolat sem­leges volt, híján minden örömnek és élvezet­nek. Olyasféle, mint kezünk meg lábunk moz­gatása. Szent Tamás - a párizsi érsekkel is szembeszállva — ellene mond az ágostoni dua­lizmusnak, és szembeállítja vele a pogány Aristoteles teológiai értelmezését: az öröm és élvezet természetes, mindenesetre magasabb célt is szolgáló érték (vö. II—II. 142. 1.). Nem csu­pán egy sorba állítja az étel-ital és a szerelmi öröm által nyújtott élvezetet, hanem Ágoston­nal szemben kifejezetten vallja: az őseredeti állapotban az ember szexuális élménye még magasabb fokú volt, mint az áteredő bűn után. Mindenesetre hiányzott az az „ardor libidinis”, mely az embert képes hatalmába

Next

/
Thumbnails
Contents